– Láttátok már Sajgó bácsi rózsáit?
– Nem, hol vannak azok a rózsák?
– Hihetetlen!- kevés olyan ember van a városban, aki nem látta volna, aki pedig nem látta, annak meg kell néznie! A külső Eminescu negyed panellakásai előtt találhatók, és a legnagyobb komolysággal ajánlom, mert olyan gyönyörűségben még nem volt részetek!
– Azon tűnődöm, hol lehetnek azok a rózsák, mert tudomásom szerint ott minden rideg beton, ami egyszer a föld alatt és fölött van?
– Azt te csak úgy gondolod, mert a járdaszegély és a vízlevezető árok között van egy méternyi lebetonozatlan sáv, körbe, a háztömbök mentén. Azt a földsávot takarította ki, hozatott virágnak való földet, és oda ültette a rózsákat. Mindenféle rózsa van ott, törpék, futók, óriások, fehérek, pirosak, vörösek, bíborszínűek, és lilák – az öreg nemesíti és gondozza őket, szakmabeli, habár már nyolcvan éves!
– Ki finanszírozza?
– Senki, azaz, hogy ő maga magát, és a fia is segít neki.
– És ki ez az öreg ismerős? Legalábbis egy szentnek kell lennie, mert manapság ingyen senki nem tesz a közért semmit.
– Nem ismerős, a fia hozta ide faluról, vásárolt neki egy földszintes garzonlakást. Az öreg unalmában, na meg hobbiból gondozza a rózsákat, azt mondják, valamikor kertész volt , a rózsák specialistája!
– Kíváncsi vagyok rá, majd a legközelebb arra megyünk, és megnézzük Sajgó bácsi rózsáit!
***
Meglássa apám, jó lesz ott magának! Mindenkinek jól jön öregségire egy kis kényelem, nem búsulja többé a tűzifát, nem kényszerül arra, hogy didergős téli reggeleken gyújtóssal, fával küszködjön. És az árnyékszéken sem fagy le a feneke, csikorgó hideg hajnalokon. Amúgy is prosztata-bántalmai vannak az utóbbi időben. Itt magányoskodik, ennek a nagy kongó háznak a kis konyhájában, a többi szobában egerek futkároznak, ott ásítanak ürességükben, kihasználatlanul.
Romlik minden, a tetőt javítani kéne, mert csurog be az eső, a cseréptartó lécek és a szarufa egy része korhadt, már cserére vár. A vakolat mállik a falakon, hiába, hogy téglaház, ráfér a javítás. A kerítés düledezik, már csak a szentlélek tartja. És én sem tudok olyan sűrűn hazajárni. Nehezére ne essék, de elkelne itt egy fiatal, erős gazda, hogy a hibákat javítgassa!
Sajgó bácsi hallgatott, nem tudta, mit válaszoljon, mert érezte, hogy a fiának igaza van, mégis rosszul esett neki. Ezt a házat ő építette a feleségével, aki már öt éve a túlvilágon várja őt. Mielőtt meghalt volna, ezek voltak az utolsó szavai:
– Várlak odaát, gyere, mihelyt tudsz, mert magányosan mindkettőnknek rossz, még a fényes mennyországban is!
Itt, ebben a lakásban minden téglának, cserépnek, deszkának és lécnek megvan a maga története, az egész ház egy hosszú és bonyodalmakkal telt regény. Hogyan sikerült megvásárolni, egymásra rakni szorgos munkával, éjszakába menő, közös, megerőltető munkával, mert magától nem telt meg a fundamentum, nem nőttek meg a falak, mint a gombák, és nem fújta föléjük a tetőt a szél! Halomra rakták az aprópénzt, terveket, aprócska reményeket, lelket tápláló örömöket, alkalmanként mindig csak egy keveset. Tehették akkor, mert ketten voltak és fiatalok!
A ház körül oltott és kikísérletezett rózsák sokasága tette szeretetteljessé és meseszerűvé a hajlékot. Állványokon szaladó nova és vérvörös gerezdű szőlőfürtök süttették magukat a kora őszi nappal. Ezek maradtak már megkorosodott életének értelme, és ezeket még most is példásan és nagy szakértelemmel gondozta.
– Megértelek, fiam! – szólalt meg hosszas hallgatás után, csak egyet nem értek meg. Miért nem férhetnék el én is ebben a nagy házban, egy kisebb szobában?
– Maga mit gondol, apám, miért mennek el tőlünk a fiatalok? Mert ugye, nálam is lakhatnának, van ott hely elég, csakhogy amióta világ a világ, a fiatalok külön szeretik az életet, szabadok akarnak lenni, és ez így van rendjén!
– Tőlem lehetnének szabadok, én nem szólnék bele az életükbe!
– Meg kell értenie, apám, hogy ez nem működne, nehezére ne essék, de maga is jól tudja, hogy nehéz, bogaras ember. Magát soha nem értette meg senki, csak anyám, nyugodjék csendesen, maga soha nem értett meg senkit, csak anyámat. Bárhogy is igyekezne, nem tudnának megegyezni, nem azért, mintha annyira rossz ember volna, azért, mert összeférhetetlen, nehezére ne essen! De ha nem volna összeférhetetlen, akkor sem menne, a fiatalok egy teljesen más világban élnek, ami nem a mi világunk. Ott van a menyem, előhasú, az orvos ikreket állapított meg nála.
Szeretetteljesen elmosolyodott.
– El tudja képzelni, ha a két csecsemő egyszerre rázendítene, milyen hangversenyt tudnak rendezni? Azt maga nem fogja kibírni, mert már elszokott az ilyentől. A fiam nem rossz ember, csak éppen fiatal, néha meggondolatlan, és könnyen összekaphatnak egy udvaron belül. Bennük van a jövő apám, maga is azt mondta mindig:
– Fiataloké a jövő!
– Áldozatot kell hoznunk értük, én azért, mert fiam-menyem és unokáim, maga azért, mert unokája és dédunokái!
Nagyot dobbant a szíve az utolsó szavak hallatán. Soha nem gondolt arra, hogy dédunokái lehetnek. Olyan hihetetlen az egész: dédunokái lesznek, nem sokaknak adatik meg ez a kiváltság, főleg az ő nemzedékének, akik annyi szenvedést átéltek: háborút, fogságot, éhínséget és hányódtatást. Elmosolyodott, mintha a szemei is benedvesedtek volna a meghatódás könnyeitől, nem nagyon, csak éppen annyira, hogy fel ne tűnjön a fiának, aki kíváncsian figyeli reakcióit. Aztán mélységes szomorúság törölte le arcáról a mosolyát.
– Semmit nem sajnálok jobban, fiam, mint a rózsáimat! Tudom, hogy igazad van, minden épeszű ember úgy gondolkodik, ahogy te, mert ez a természetes. Csakhogy, többé nem lehetnék a rózsáim között, és ezt nem élném túl!
Szomorúan hallgattak mindketten, a fia is átérezte fájdalmát, mert megértő ember volt, és tudta, hogy mit jelentenek apja számára a rózsák.
– Erre nem is gondoltam! – vallotta be őszintén. – Én tudom, hogy magának mennyire fontosak a rózsái, de most mit lehet tenni? – Töprengett. – Talán cserépbe tehet néhány tövet!
Apja fejét ingatta végtelen szomorúsággal, majd felsóhajtott:
– A rózsa a szabadságot szereti, mint bármilyen teremtett lény a világon! Szereti az áldott napfényt, ha megcirógatják a langyos szelek, ha végigperegnek szirmain és levelein a sűrű záporeső csiklandós cseppjei. – mondta költőien.
Sajnálta a fiát, mert jó gyermek volt, és soha nem okozott keserűséget neki, látta a bánatos arcát, és sajnálta, hogy el kellett szomorítsa.
Fia kitalálta vívódásait, és igyekezett megvigasztalni:
– Senki nem kényszeríti, apám, magáé a bennvaló, maga építette, a maga körme kopása. Sem jogilag, sem erkölcsileg nem ítélhetjük el, minden kizárólag a maga megértésén múlik!
– Tudom, fiam! – mondta az öreg nagyot sóhajtva. – És átadom a lakást!
Ott, abban a pillanatban kezet fogtak és megölelték egymást, mindkettőjüknek könnyek csillogtak a szemében, egyiknek az öröm és megkönnyebbülés könnyei, a másiknak a szereteté és a jóságé.
***
Amikor kinézett a földszinti garzonlakás ablakán, olyan érzése támadt, amilyennek egy kivénült fának támadhatott volna, amikor gyökerestől kitépték a sűrű erdőből, társai közül, és magányosan ültették el kedvezőtlen talajba. A kilátás egy részét eltakarta egy betonfal, mintha gödörben lett volna új lakása. A többi részét sűrűn parkoló kiskocsik és sietős járókelők takarták el, úgyhogy a betonfal tetején lévő útból szinte semmit sem látott. Amúgy maga a lakás igényes, szépen berendezett, szoba, konyha, előszoba, fürdőszoba és kamarából állott. Központi fűtéssel, házi telefonja, tévéje és rádiója is volt; az utóbbi készüléknek különösen örült, mert azon keresztül hallgatta a vásárhelyi adást és a Mária rádiót.
Állt az ablak előtt, bámulta a málladozó betonfalat, és hallgatta az esőcseppek sűrű kopogását, ahogy a bádogcsatornának ütődnek, rettenetes érzés volt. Feje felett, a falhoz rögzítve csábítóan fehérlett egy lefestett acélcső, nyílván gázvezeték – állapította meg. Amikor két kezével belecsimpaszkodott, érezte, hogy szilárdan áll.
– Talán engem is megbírna! – gondolta, de szinte azonnal elszégyellte magát. A csatorna irányát követte tekintetével.
Lent, ahogy az esővíz ömlött ki a bádogcsőből a gyep borította talajra, és ahogy ezt nézte, találékony agyába beugrott egy ragyogó ötlet: a háztömb külső fala és a betonfal között, úgy kétméternyi távolság volt. Ezen a részen, egy keskeny vízlevezető árok és a szintén keskeny járda között egy méternyi széles, gondozatlan zöld gyep virított hosszan a háztömb körül.
– Oda fogom ültetni a rózsáimat! – döntötte el határozottan, és lelke felvidult, mert megérezte, hogy nagyot fog alkotni.
Terve reményen felüli gyorsasággal alakult, még másnap beszélt a fia a lakóbizottsággal, egyenként minden lakóval, de még a városi tanáccsal is. Ötletét mindenki jóváhagyta, felpártolta, és még dicséretet is kapott. Két nap múlva két teherkocsi élőföldet vitetett a tanács arra a területre. Néhány lakó segítségével kitakarították a keskeny gyepszőnyeget, majd felásták, és élőfölddel pótolták. Attól a perctől kezdve Sajgó bácsi megkezdte a rózsatövek telepítését. Egy részét vidéki telkéről hozta, de hozott kertészetektől is, kihasználva szakmai kapcsolatait és tapasztalatát. Gyakran saját költségére vásárolta a nemesített töveket, istállótrágyát, mert a lakók lelkesedtek ugyan az ötletért, de amikor pénzről volt szó, már zavarba jöttek. Az első napokban még segítették munkával a lakók, férfiak-asszonyok, de ugyanolyan arányban a gyermekek is.
– Jól van-e, Sajgó bácsi, így kell-e ezt csinálni, milyen mélyre ássam a gödröt? Hogy vegyítsem a trágyát a földdel, Sajgó bácsi?
Idővel az érdeklődésük alábbhagyott, mindenkit elfoglalt a saját munkája. Sajgó bácsi nem bánta, úgy tartotta, hogy a kertészmunkát szeretetből kell végezni, a munka oroszlánrésze már megvolt, a többit egyedül szerette volna végezni.
A munka egy teljesen más világot nyitott meg előtte, mint amilyenben élt. Nem érezte az öregség kellemetlen velejáróit, fizikai erejét és szellemi képességét ugyanolyannak érezte, mint fiatal korában. Ez határtalan önbizalmat adott neki. A legcsodálatosabb az volt, hogy ő már előre látta munkája eredményének minden egyes részletét, és gyönyörködött benne.
Hosszú éjszakák rövid, mozaikszerű álomképeiben, miközben izgatottan várta a reggelt, olyan volt, mint egy lelkesedéstől megszállott kisgyerek. Majd riadtan ébredt, és hunyorogva bámult át a sötétségen, az elektromos óra vörösen világító számaira. Vagy munkás napjain, melyek olyan gyorsan repültek, mint a házak között cikázó villás farkú, aznap érkezett fecskék. Miközben földet kapált és trágyázott, vagy rózsatöveket gödrözött az ismerős szagú frissen forgatott talajban, már előre látta őket, mint egy mennyországi jelenést, felszökellni a lécből készült boltíves létrákra, majd bimbót hasadni, szirmokat rezegni a nyári szélben, csillogó harmatot izzadni üdítő reggelen.
Május végére már sikerült elültetnie mindet, és megöntözött minden tövet. A legnagyobb sajnálatára, a munkája is elfogyott, pontosan most, mikor már belejött volna a folyamatos munkába. Azért naponta már kora reggeltől ott ténykedett a virágágyás körül. Izgatottan vizsgálta a gyökereken az élet kezdeti jeleit, öntözőkannájával meglocsolta, amikor annak szükségét látta. Az ő vízórája mérte a kihordott vizet, de nem esett nehezére, nem szabad kicsinyeskedni, amikor ilyen nagyarányú a tét, mit számít pár darab tízlejes, akár száz is lehet, a fontos, hogy a rózsák szárba szökjenek!
– Felélednek a rózsái, Sajgó bácsi? – kíváncsiskodtak a szomszédok mosolyogva, majd biztatóan hozzátették:- Bizonyára nagyon szépek lesznek!
– Reméljük a legjobbakat! – felelte nekik Sajgó bácsi szerényen, szintén mosolyogva.
***
Nyár közepére már némelyeken hasadtak a bimbók. Jó esztendő volt, növénynek kedvező áldott esztendő. Két tőből a kinőtt szárak felszaladtak az ablakával szembeni boltíves lécállványra, pontosan úgy, ahogy tervezte. Ettől a perctől kezdve, amikor csak éppen nem kint dolgozott a virágágyáson, vagy nem aludt, Sajgó bácsi az ablakban állt, és gyönyörködött a rózsáiban. Boldog volt! Ha most valaki megkérdezte volna tőle, így felel:
– Életem egyik legboldogabb részéhez érkeztem, talán az utolsóhoz! – és szétmorzsolt volna egy könnycseppet szeme szögletében.
A járókelők, mikor elhaladtak a háztömb előtt, lenéztek az útról, hosszasan elgyönyörködtek a rózsákban, majd hálás mosollyal az arcukon, integettek oda Sajgó bácsinak, ha bent állt az ablak előtt. Ha kint munkálkodott virágjai között, nem győztek áradozni az élménytől:
– Jó munkát, Sajgó bácsi, gyönyörűek a rózsái, az Isten áldja meg magát, mert boldogságot hozott nekünk ebbe a rideg betonvilágba!
Soha nem akart feltűnő lenni, nem szerette a dicséretet, de ezek olyan szívből jövők és megalapozottak voltak, hogy mi tagadás, jól esett neki.
A következő év még csodálatosabb volt, gyönyörűséges rózsái nem fukarkodtak örömszerzésben, mintha csak Sajgó bácsi áldozat- készségét szerették volna meghálálni, olyan buján virágoztak, hogy a város csodájára járt. A szomszéd utcáig eljutott az illata. Még a futkosó kisgyerekek, akik alig tudták formálni a szavakat, azok is így áradoztak:
– „Játod”, azok a Sajgó „bási” „józsái”, és nem szabad „jeszakítani”, csak „megszagojni”!
Nem birtokolta önző módon, mindenkinek adott, annak is, aki kérte, annak is, aki nem. Csak egyetlen kikötése volt, hogy ő vágja le az ollójával szakszerűen, úgy, ahogy kell, és onnan, ahonnan kell, mert azt ő tudja.
– Jaj, drága Sajgó bácsi, adjon, legyen szíves, nekem egy szál szép rózsát, mert menten megszakad a szívem!
– Jöjjön, kicsi asszonyka, adok én magának három szálat, csak meg ne szakadjon a kicsiny szívecskéje, ilyen szépet még a virágüzletben sem találna. Metszek magának, mondjuk egy tűzvöröset, utalván a fiatal tüzességére, egy fehéret a lelki tisztaságára, és egy gyönyörű bíborvöröset a szemérmetességére.
– Köszönöm, Sajgó bácsi, habár az utolsó nem illik ahhoz, amit mond, de elfogadom. – mondta a hölgy nevetve.
Amikor megtudta, hogy a felette lakó fiatalasszony ikreket hozott haza a szülészetről, egy csokor rózsával köszöntötte. A kismamának örömében könnyek szöktek a szemébe, és kijelentette, hogy még ilyen szép virágot senkitől nem kapott életében.
De olyan is volt, amikor iskolából hazaigyekvő, aprócska kislányoknak osztott rózsákat, kik aztán kórusban kiáltották:
– Nagyon szépen köszönjük, Sajgó bácsi!
Ilyenkor örült a lelke, hogy jót tesz, és mosolyogva integetett a hálálkodóknak.
– A rózsák emberek gyönyörűségére és örömére nyílnak! – volt a gyakran emlegetett mottója.
***
A harmadik év tavasza is szépen indult, az egyméteres magas hó, ami a tél folyamán esett, mennyiségéhez képest hamar elolvadt a napsütésben. Napközben olyan szokatlanul melegen sütött a nap, mint nyár elején szokott.
Szerencsére, éjszakánként fagypont alá süllyedt a hőmérséklet, így éppen csak, hogy elkerülte a világ a rettegett árvizet. Március végére elolvadt tehát a hó, április elejére, Sajgó bácsi legnagyobb örömére, megindult a természet ébredése.
Sarjadt a fű, hasadtak a borostyánok rügyei, döngicsélő méhecskék járták felderítő útjukat kissé szédelegve, mint akik most ébredtek hosszú álmukból. Sütkéreztek egy keveset a zöldülő szárakon, aztán kora délután hazatértek kaptáraikba reménytelten.
Türelmetlenül figyelte az ablakon át a természet alakulását, és amikor már nem fagyott éjszaka, és keveset szikkadt már a föld is, Sajgó bácsi megkezdte a tavaszi munkálatokat.
Ettől a perctől kezdve észrevétlenül röpültek a tavaszi nappalok. Átlépett abba a világba, ahol igazán jól érezhette magát, ez volt a saját mennyországa. Csoda történt, fiatalos ereje, magabiztossága visszatért, hasznosnak, a többi emberrel egyenlőnek tartotta magát. Ha a szomszédok kiragadták néhány pillanatra világából köszönésükkel, törődő kérdéseikkel, kedves vidámsággal felelt, de azonnal visszalépett. Enyhén megremegett lelke a boldog izgalomtól.
Ebben az évben látta álmainak beteljesülését. Tapasztalatból tudta, hogy a rózsafélék általában három éves kortól érik el fiatalságuk legtermékenyebb korát. Ez a diagramma legfelsőbb foka, innentől bizonyos ideig megtartja ezt a szintet, amit egy vízszintes vonal ábrázol, azután süllyedni kezd, míg eléri újra a nulla pontot. Így van ez minden élőlénnyel és az emberrel is. Anélkül, hogy magát rémítgette volna, arra gondolt, ő már fizikai törvények szerint közeledik a diagram legalsó fokához. De lelki ereje még fiatalos, mert célja van, és a legalsó foktól a nulláig még hosszú az idő és az út! Mikor ezt a hasonlatot átgondolja minden alkalommal, elszégyelli magát, mert eszébe jut a fehérre festett gázcső a konyhaablak fölött, még ki is próbálta, hogy elbírja-e a súlyát! Micsoda badarság, hiszen az életnek minden korban szépsége és értelme van, csak meg kell keresni, mert semmi nem ugrik magától az öledbe, mindenért meg kell küzdeni!
Május tizedike körül volt az utolsó eső. Akkor még telve volt bizalommal, és a világért sem gondolt volna rosszra. Még akkor sem, amikor plusz negyven fok körülire ugrott fel a napi hőmérséklet. A rózsák eleinte, míg a talaj nedvessége tartott, kivirultak, és megugrottak növekedésükben. De három nap múlva Sajgó bácsi felfogta a veszélyt, tudta, hogy védencei nem bírják sokáig a szélsőséges körülményeket. Azután öntözni kezdte saját vízórával mért vizéből, reggel és este. Csakhogy a kegyetlen hőségtől nem tudta megvédeni őket, és hosszú távon ez is a végzetet jelentette. Este kiült órák hosszára a konyhaablakhoz. Szívszorongva nézte, ahogy növényei megtérnek ájulásszerű állapotukból, amit a hőség okozott, és csendesen imádkozott esőért:
– Uram Teremtőm, áldott legyen a szent neved, mert te életemben mindig elhalmoztál jóságoddal, szereteteddel, gondoskodásoddal és irgalmaddal. Életemet meghosszabbítottad nyolcvanhárom esztendőre, egy jó asszonyt adtál mellém, aki szerelmem és támaszom volt. Öt éve elvetted, de nem kérem számon tőled, mert te a döntéseidet nem az emberi logika szerint hozod. Két gyermeket adtál nekem, akikben soha nem csalódtam, és megadtad, hogy meglássam az első dédunokámat. Mindezekért és még sok egyéb jótéteményeidért hálás vagyok neked. De most egy kéréssel fordulok hozzád, nem is, inkább könyörgés az emberiség és saját magam nevében: nyisd meg, kérlek, az ég csatornáit, hogy eső hulljon a Földre. Ne pusztuljanak ki a szárazságtól a növények és az állatok, és ne szakadjon ínség népedre. Ez neked semmiség, ha akarod, még a kősziklából is víz fakad, és akkor a rózsáimat is megkíméled. Mert úgy, ahogy neked az emberek teremtésében és gondoskodásában telik örömed, nekem a rózsáim jelentik már életem értelmét. Kérlek, Uram, ne vedd el tőlem azt, ami a legkedvesebb! Ámen.
Rendszeresen elmondta esti és reggeli imáit, mert vallásos ember volt, gyermekkorától ebbe nevelték bele. De a rózsáiért soha nem imádkozott Istenhez, mert tudat alatt biztos volt benne, hogy ő mindent megtesz értük. Úgy érezte, rózsáinak ő maga az Istenük! Miért zavarta volna a Fennvalót minden aprósággal.
Este csak azért kapcsolta be televízióját, hogy meghallgathassa az időjárás-jelentést. Volt, amikor esőt jósoltak, volt, amikor nem, de függetlenül a jóslatoktól, nem akart eső lenni! Igen, ez a helyes kifejezés, nem akart! Mintha tudatosan és rosszindulatúan incselkedett volna velük az időjárás. Gyakran voltak olyan előkészületek, amikor a felhőszakadás minden jelét megmutatták a légköri jelenségek: vastag, fekete felhők gyúródtak az égen, délről, nyugatról, és északról. Erős, össze – vissza irányú szelek tépdesték és kergették őket, úgy dörgött és villámlott, hogy azt lehetet hinni, menten leszakad az ég. Csupán az utolsó, a legfontosabb kelléke maradt el a viharnak, az eső!
Mintha értelemszerűen úgy irányította volna magát, hogy elkerülje a vidéket, tovadöngetett a félelmetes csatatérszerű égbolton, majd utána rögvest kisütött a nap, gyilkos erejű sugaraival.
– Majd holnap! – mondta Sajgó bácsi bizakodóan, miután végigizgulta a félelmetes bekezdést.
– Majd holnap! – mondta a következő nap is.
***
Egy hónapos aszály után rózsáinak fejlődése megállt, dacára az öntözésnek, elszaporodtak rajta a levéltetvek, a gyilkos gombák. A levelek kezdtek megkondorodni, mint a forró olajba dobott szalonnabőrök.
– Hiába, az esőt nem lehet pótolni, mert az nem csak nedvesíti, de fel is üdíti a növényt! – sóhajtott Sajgó bácsi, és azt hitte, megszakad a szíve bánatában. Gyakran elsírta magát, ez idáig nem volt szokás nála.
Gyógyszert vásárolt, és kezelte rózsáit, de ez nem használt sokat, az öntözővízre és a gyógyszerekre ráment a nyugdíjának a fele.
– Nem számít a pénz, csak használjon! – mondta. Történt olyan, hogy éjszaka esőről álmodott, örömében azonnal felébredt, és szélesre tárta az ablakot. De csak a forró éjszaka sunyított odakint, lehajtott fejű rózsái lógatták aléltan megvénült szirmaikat. Nem csak látta a kiszűrődő lámpafényes félhomályban haláltusájukat, de mintha hallotta volna aprócska gyerekhanghoz hasonlatos halálsikolyukat is.
– Sajgó bácsi, segítsen rajtunk!
Tántorogva ment vissza ágyához, beleroskadt, a nagy meleg ellenére reszketni kezdett, és átszenvedte az éjszakát. Az esővárás gondolatával kelt, az esővárás gondolatával feküdt. Két hónap után elfásult. Még mindig öntözte sínylődő növényeit, és lelke legmélyén a remény kis parazsa izzott.
A harmadik hónapban életbe lépett a vízkorlátozás. A lépcsőházakban mindenütt kifüggesztették a hivatalos. nyomtatott írást. Először nem vette észre, de a lakók szelíden figyelmeztették.
– Sajgó bácsi, vízkorlátozás van, nem olvasta a hirdetést?
– Nem! – mondta meglepetten. – Az mit jelent?
– Azt jelenti, hogy sajnos, nem öntözheti többet a rózsáit!
Kiszáradt hirtelen a torka, térdei meggyengültek, és reszketni kezdett.
– De akkor elpusztulnak véglegesen! – mondta elfúló hangon.
– Inkább mi, emberek pusztuljunk el? Értse meg, Sajgó bácsi, ez szükségállapot, már hetek óta nem emelkedik fel a víz a legfelső emeletekre. Gyerekek szenvednek és öregek a vízhiány miatt, fel kell áldoznia a rózsáit, és ebbe nyugodjon bele.
Kegyetlen beszéd volt, de igaz, tudta, érezte, és mégis zokogás szorongatta a torkát. Egész nap nem mozdult ki a lakásból. Órák hosszat állt az ablak előtt, mikor elfáradt, leült egy székre, agyában szomorú gondolatok kergették egymást. Régi lakásán, amit ő még három év múltán is otthonnak nevezett, tehát, otthon bő vizű gémes kútja volt, ott senki nem parancsolt. Akkor merített belőle, amikor akart, annyit öntözött, amennyit akart, soha nem apadt ki az a kút.
– Istenem, mivé lett ez a világ? Még a vízből is kevés van, már azt is porcióra kezdték adni! – Ott szenvednek a rózsái, az ő szeretett virágai, el fognak senyvedni, mint a munkatáborokban a fogolytársai, akik egymás után kapták el a vérhast, és elföldelték őket orosz földbe.
Bekapcsolta rádiókészülékét, a Mária rádión éppen szentmisét közvetítettek. Szerette hallgatni ezt az adót, megnyugtatta a szertartás hangulata, a tömeg éneklése és imádkozása, erőt, bátorságot és ezáltal nyugalmat adott neki. Hiszen több száz szív dobban egyszerre, több száz hang zengi egyszerre az Isten dicséretét. Felidézte lelkében a nyolcvan esztendő eltelt miséit, azokat a boldog időket, amikor még nem volt magányos, benne forgott ő is az élet forgatagában, sok ember tolongott körülötte, mint fürdővízben a buborékok. akik a barátai voltak, komái, testvérei és szülei. Most itt van ez a rettenetes, kibírhatatlan üresség, ettől nehéz az öregség, nem a fáradtságtól és erőtlenségtől!
Szeretetről prédikált a pap, szívet simogató, szemet megkönnyeztető, lelket tágító szeretetről. De kit szeressen ő, és őt ki szeresse? Mintha egyedül volna széles e világon, nyolcvannégy évesen. Rendben van, a Jóistent szereti, talán az Isten is szereti őt. De ő földi, kézzel fogható szeretetre is vágyott, vagy legalább törődésre. Fiai, unokái és menyei messze vannak, mindenkit lefoglal a saját baja, mert rohanó ez a világ, semmire nincs idő, még szeretni sincs. És ezért kerültek olyan messze egymástól az emberek!
Ott vannak a rózsái, mindig is ott voltak, mióta az eszét tudja. Kölcsönös szeretet alakult ki közöttük. Amikor városra kellett költöznie vénségére, az Isten sugallta neki az ötletet, hogy ne kelljen megválnia tőlük. Úgy szerette, úgy gondozta őket, mint saját gyermekeit. Ez a szeretet, ez a gondoskodás kitöltötte életét. Úgy érezte, ha elveszítette is a feleségét, mert a halál elkerülhetetlen, ha oda is adta a lakását, mert áldozatot kell hozni az utókorért, a rózsái valamelyest kárpótolták érte. Következett a szárazság, meg a virágok betegsége, ráadásnak a szomszédok eltiltják, hogy a rózsáit megmenthesse. – Kínhalálra ítélték szegénykéimet, hiába imádkoztam az Istenhez, hiába reméltem át a fél nyarat, nem hallgatott meg! Gőgös erőfitogtatással jöttek a nyári zivatarok egymás után, csúfandárosan körbemennydörögtek, majd elszáguldoztak eső nélkül!
Kikapcsolta a világítást, és nézte, ahogy az elektromos óra számlapján lassan ugráló számokká változik az idő. Sokáig várt, amíg környezete elcsendesedett, aztán kilopózott a lakásból, és megkerülte a háztömböt. A lakók már lepihentek, csak a televíziókészülékek bujkáló fényei villantak ki a sötét ablakokból. Visszament, és csendes óvatossággal töltötte meg a bádoglemezből készült öntözőkannát, meg egy tízliteres műanyagvödröt az alig csordogáló vízből. Óvatosan nyitott ajtót, mint egy betörő, majd megindult a félhomályos lépcsőházban, a hátsó kijárat felé. Rettegett a lebukástól, mint egy kezdő tolvaj, attól, hogy valahol hirtelen kinyílik egy bejárati ajtó, és ő a kiömlő fényben lelepleződik. Hogy szégyellnie kell magát, mert lopja a saját vizét!
– Csak egy nagyon keveset csorogtatok mindenik tőre! – igazolta önmaga előtt önmagát. – Bűnnek vélte cselekedetét. – Észre sem vevődik a sok vízből, ha egy kevéske hiányzik. Inkább én nem teázok, kevesebbet mosakszom, és a fürdővizemből öblítem le a vécét!
Próbált eligazodni a sötétben a virágai között. Gyakran botorkázott, megtántorodott, de az utolsó pillanatban sikerült visszanyernie egyensúlyát, nem kevésszer úgy, hogy belemarkolt a tövises szárakba. Miután kiüresedtek edényei, visszatért a szobába, lassan tapogatózva, és újra telecsorgatta edényeit.
– Valóban nincsen nyomása a víznek. – állapította meg bűntudattal, aztán azzal vigasztalta magát, hogy éjszaka minimális a fogyasztás.
Két óra hosszat dolgozhatott, időnként megriadva minden nesztől, cipőkopogástól és halk beszédtől. Már éppen kezdte megszokni az éjhomályt is, amikor bekövetkezett az, amitől tartott. Megbotlott valamiben, talán a virágágyás kőszegélyében, annyira elveszítette egyensúlyát, hogy menthetetlenül előrezuhant a növények közé. A legnagyobb baj az volt, hogy a nagy lendülettől üres bádogkannáját nekivágta a betonfalnak. Az éjszakai csöndben úgy hatott a zaj, mint egy kisebb ágyú lövésének döreje. Már nem azzal törődött, hogy megütötte és összezúzta magát, hanem rémülten vette tudomásul, hogy lelepleződött. Szinte azonnal ablakok nyíltak az éjszakában, és ijedt, álmos hangokat lehetett hallani:
– Gáz robbant, vagy ablak tört be valahol?
– Mi történt, kitört a vihar? – érdeklődött egy másik hang.
– Ott lent hempereg és nyög valaki! – állapította meg izgatottan az első emeleten lakó ikrek anyukája. Erős zseblámpa csóvája pásztázott hosszan a háztömb alatti virágágyáson, és megállapodott egy estéből felálló, szánalmas alakon.
– Sajgó bácsi! – mondta bosszúsan az ikrek anyukája. – Maga mit keres itt éjnek idején, és halálra ijeszti az alvó embereket?
– Ni, csak!- diadalmaskodott a zseblámpa tulajdonosa. – Ott egy öntözőkanna! Maga éjszaka mutyiban öntözi el azt a kevés vizet is? Hogy nem tudja felfogni végre, hogy vízkorlátozás van?
– Felháborító, hogy milyen csökönyös az öreg! – gerjedt haragra az ikrek anyukája. – Hát ezért nem tudom már napok óta megfüröszteni a babáimat!
– Meghibbant az öreg! – kapcsolódott bele a vitába egy mozgássérült a negyedik emeleti ablakból. – Én egy hete nem birok megfürödni, mert nem emelkedik fel a víz, ő pedig a rózsáit öntözgeti! Ha le tudnék menni, mind kitépném az egészet! – pattogott dühösen.
– Dehogy hibbant meg! – igazította ki egy másik, rosszindulatúan. – Túljár mindannyiunk eszén! – Alattomban öntöz a mi rovásunkra, ez nem mehet így tovább! El kell zárni a lakása vezetékét, ha másképpen nem megy!
– Ne legyenek ilyen dühösek az urak! – szólt bele egy köztiszteletben álló személy, aki rendszerint el szokta dönteni a lakók vitáját. – Ha durváskodunk, azzal semmire nem megyünk, és nem is úriemberhez méltó. Mindenkit meg kell érteni. Én azt mondom, vegyük fel a kapcsolatot a fiával, és beszéljük meg a dolgot. Az nyilvánvaló, hogy nem öntözhet, amíg a szárazság tart, mert fontosabb az ember, mint a rózsa, akármilyen szép is! Sajgó bácsi, önt megkérjük nagyon szépen, ne locsolja többet a rózsáit a vízcsapból, amíg az aszály tart! – Jó éjszakát, uraim! – és ez azt jelentette, hogy a vitát lezártnak tekinti.
A lakók morogva csukták be szúnyoghálós ablakaikat. Még belülről kihallatszott az ikrek mamájának méltatlankodása.
– Vén hülye, nem ért magyarul!
Sajgó bácsi nehezen tápászkodott fel a földről, megkereste bádogöntözőjét és műanyagvedrét. Zúzódásai nem sajogtak annyira, mint égő szégyene és megbántott önérzete. Még egy pár nappal ezelőtt a város hőse volt, felnéztek rá, nyolcvanegy éves aggastyánra. Mindenki kedvesen szólt hozzá, és dicsérték lépten-nyomon. Habár életében nem szerette a feltűnőséget, jól esett neki az a tudat, hogy hasznot hajt az embereknek, örömet okoz nekik.
Egyetlen éjszaka alatt „Vén hülye lett!” Talán igazuk lehet a szomszédoknak, ha nem is vén hülye, azért jócskán eltelt már az idő, át kéne már adni a helyét a fiataloknak. Egy új világ van kialakulóban, amelyet ő már nem segíthet az előrehaladásban, mert lépten-nyomon önmaga sikertelenségébe ütközik! De az is lehet, hogy a világok ütköznek, akkor is mindig az új világnak kell győznie!
A haladás olyan, mint a rózsatövek hajtása, bármilyen kedvezőtlenek is a körülmények, csak ideig-óráig lehet megállítani, de visszafordítani fejlődésüket nem.
Nem gyújtott világot, hogy szégyenével és megaláztatásával elbújhasson a sötétség mögé. A konyhaablakon keresztül meredt bele a gyér fényű éjszakába. Később, ahogy szemei szokták a homályt, kivehetővé vált a boltíves lécállások formája, de az aszály ellen küzdő sápadt szirmokról már csak sejtelme volt a senyvedő levelek között. Fent, az égbolt sötét vásznára a nap festeni kezdte halvány fényeit. A sziporkázó csillagok mintha megrebbentek volna a fénytől, úgy tünedeztek el egymás után. Hajnalodott. Sajgó bácsi kétrét fogta a vékony bőrszíjat és hurkot formált belőle.
– Boldog kezdet, szomorú vég! – állapította meg, de rögtön utána meggondolta. – Vajon van-e boldog vég? Nincs, a vég mindig szomorú, még akkor is, ha átment a nehézségen.
Felállt a kis sámlira, és a félcolos gázvezeték acélcsövéhez kötötte a bőrszíj végét.
– Uram, bocsáss meg nekem, ha tudsz, mert én most egy hatalmas bűnt követek el!
Talán egy fél percig gondolkodott, gondolkodott, nem tétovázott, hogy felejtett-e el valamit? Majd fejébe húzta a hurkot. Gondosan elhúzta a függönyt az ablak előtt, és mély sóhajjal hátrarúgta a sámlit. A cső fémesen kattant a falban, és szinte ugyanabban a pillanatban erős fény villant a pirkadó égbolton.
De Sajgó bácsi már nem látta ezt, mert kínosan fulladozott a szíj szorításától, a távoli dörgés moraját sem hallhatta haláltusájában!
****
Két órás sűrű zápor szakadt a szárazságtól félhalott világra. Amikor megszűnt az élet esője, már sütött a nap, felszabadultan nevetett a világ, és esőcseppek kristályai gyöngyöztek a halottaikból feltámadt rózsák szirmain. A bádogcsatornában hangosan dobolt a tetőről leömlő víz, a kis szobában percek óta szólt a házi telefon.
A rózsák megrázták szirmaikat, és fejüket felemelve néztek be a konyha ablakán, mintha kerestek volna valakit. A csipkés függöny mögött látni vélték Sajgó bácsi természetellenes tartású alakját, ahogy ott áll, szoborszerűen, merev arccal, fél oldalra billent fejjel, kidülledt szemekkel, és nem mosolygott vissza rájuk…
Sebők Mihály