Hogyha visszatekintek a múltba, és családi gyökereimet vizsgálom – kezdte a beszélgetést Smaranda Enache ismert polgárjogi aktivista –, akkor el kell mondanom, hogy tipikusan erdélyi családból származom. Apai ágon régi erdélyi román, görög katolikus, vidéki felmenőim vannak.
Az apai nagyapám Moldva déli részéről, a Prut mentéről jött Erdélybe, őt Nagyváradra küldték a tanítóképzőbe az egyesülés után. Egy görög katolikus pap leányát vette feleségül, későbbi nagyanyámat, aki Aurel Suciu ügyvéd, politikus rokona volt, egyike a Memorandum-per vádlottjainak (1892). Az apai elődeimre vonatkozóan egy olyan hagyományt is számon tartunk, hogy egyik dédnagyanyám távoli rokona lehetett Avram Iancunak.
Anyai ágon pedig régi erdélyi magyar gyökereim vannak, egyik dédnagyapám, Bikfalvi István a Székelyföldről, a Sepsiszentgyörgy melletti Rétyről került Borbándra, a gyulafehérvári római katolikus püspökség borászatába, ahol egy móc leányt, későbbi dédnagyanyámat választotta nőül. El kell mondanom, hogy a családunk életében ez a pluralizmus, a román–magyar kétnyelvűség, és az ebből fakadó nyitottság mindvégig jelen volt. Férjem, Szokoly Elek magyar, a fiamat, Ștefant német iskolába járattuk.
– Milyen környezetben gyermekeskedett? Hol végezte iskoláit?
– Marosvásárhelyen születtem, de innen nincsenek korai emlékeim. A szüleim Predeálra, majd Szovátára kerültek, onnan Szászrégenbe helyezték őket. Ott folytattam a Szovátán elkezdett első osztályt, ott is érettségiztem aztán, humán szakos osztályban. Szászrégen akkortájt egy tipikus erdélyi kisváros volt, jelentős román, magyar, szász, zsidó, cigány és örmény közösségekkel, amelyről így utólag elmondható, hogy valóban multikulturális hely volt, a szó nemes értelmében. Legalább három nyelvet használtak a helyiek a mindennapi kommunikációban. A nyarakat azonban rendszerint Alvincen töltöttem, ahol anyai nagybátyám, aki akárcsak a korábbi ős, szintén a Bikfalvi István (1899–1975) nevet viselte, római katolikus papként szolgált, esperes, később kanonok lett, s akinek földi maradványai ma a gyulafehérvári székesegyház kriptájában nyugszanak. Románok, magyarok éltek itt, vegyesen, de érzékelhető volt a bolgárok, örmények jelenléte, a nevek alapján pedig fel lehetett lelni a hugenotta menekültek leszármazottjait, akik a 16–17. századokban vallási okokból kifolyólag menekültek egykor, de olasz származású családok is voltak. Érettségi után a Bukaresti Egyetem Bölcsészkarára felvételiztem. Francia nyelvet és irodalmat tanultam, de mellékszakként a magyart választottam. Az a megfontolás vezérelt, hogy tökéletesítsem a magyar nyelvtudásomat. A másik titkos szándékom az volt, hogy Bukarestben tanulván talán megadatik, hogy diplomáciai pályára lépjek, mert az akkori bezártságban igencsak vonzott ez a lehetőség. Egyetem után fordítóként dolgoztam egy évig, de mivel az első férjemet Marosvásárhelyre helyezték, kisfiammal együtt visszatértünk a szülővárosomba. Pár évig franciatanár voltam az építészeti középiskolában, majd a magyar és román tagozattal rendelkező Bábszínház irodalmi titkári állását vállaltam el, később ennek az intézménynek lettem az igazgatója 1990-ig. Az 1989-es decemberi forradalom napjaiban huszonegy marosvásárhelyi személyiséggel közösen megalapítottuk a Pro Európa Ligát. Így kezdődött el a civil tevékenységem, amely tulajdonképpen a mai napig meghatározza az életemet, s amelyet csak rövid időre szakított meg a Finnországba való nagyköveti kinevezésem 1998 és 2001 között.
– Az Ön neve már az 1989-es rendszerváltozás előtt ismertté vált, részt vett bizonyos akciókban, és azt is hallani lehetett, hogy kilépett a Román Kommunista Pártból. Mikor kezdődött ez az ellenállás?
– Tanúja voltam, hogy a színházaknál – mind a magyar, mind a román tagozaton – gyakran tiltottak be színpadra előkészített darabokat. Gyűlt bennünk a feszültség. Egyébként 1989-ben, hat klasszikus állatmesét felhasználva írtam egy színészekkel és bábokkal játszható darabot. A román tagozat adta volna elő, de „vizionáláskor” azonnal leállították. Behívattak a pártbizottsághoz, elég sokat zaklattak az aktivisták, akik felismerték ugyan a darabban szereplő figurákat, tisztában voltak a helyzettel, de csak kerülgették, nem merték nevén nevezni a problémát. Ekkor végleges kitelepedést kértem, amelyet azonban nem hagytak jóvá. Amikor decemberben elkezdődött a tiltakozási hullám Temesváron, az akkor ott tanuló leányunk lelkiismeretesen ellátott információkkal. Úgyhogy én december 17-én bementem a színház párttitkárához és leadtam a tagsági könyvemet, mondván, hogy nem lehetek egy olyan állampártnak a tagja, amely békeidőben a népre lövet.
– Nem törték meg Önben ezt a szabadságvágyat az 1990. március 19-i, a fekete március eseményei?
– Már közvetlenül a forradalom után mi, akik művészi-értelmiségi körökben dolgoztunk, rájöttünk arra, hogy készül valami. A városban februárban tartottak egy ultranacionalista nagygyűlést, közben megalakult a Vatra Românească, és a román nyelvű sajtó, a Cuvântul liber, a volt Steaua roșie pártorgánum jogutódja is szította a magyarellenes hangulatot. A fekete március napjaiban – számos magyar és román értelmiségivel együtt – Budapesten tartózkodtam, ahol éppen akkor szervezték meg az első román–magyar megbékélési fórumot. Miközben az együttélésről és a jövőről beszélgettünk, próbáltunk elindítani egy történelmi jelentőségű folyamatot, amelyben hittünk, épp akkor, az előadások szüneteiben értesültünk a médiából, hogy mi zajlik Marosvásárhelyen… Még aznap együtt látogattuk meg Sütő Andrást egy budapesti kórházban.
– Milyen ma a hangulat Marosvásárhelyen? Valóságosan együtt él ma itt a magyar és a román közösség?
– A vásárhelyieket nagyon letaglózta 1990 márciusa. Nem szeretnék naiv vagy túlzottan derűlátó lenni, de szerintem ma Vásárhely sokkal kiegyensúlyozottabb város, legalábbis az „utca emberének” magasságából szemlélve. Érződik elkülönülés, de ezt én nem nevezném negatívumnak. Mind a két közösségben megvan a kellő igény, hogy őrizze az identitását, hiszen ez is egy erdélyi gyakorlat. Mind a két etnikumnak megvan a maga élete, amely a saját nyelvén, a saját kultúrájában, a saját felekezetei kereteiben zajlik. Emellett azonban sok a találkozási pont. Az igazi problémák bizonyos politikai berkekben és az adminisztráció szintjén mutatkoznak. Ceaușescu nacionalizmusa és asszimilációs programja nem halt ki, vannak máig is elkötelezett hívei. Az állam és a közigazgatás nem volt képes még megfelelően válaszolni azokra a kihívásokra és elvárásokra, amelyek a normalitás, a harmonikus együttélés szabályszerűségéből fakadnak… Hagyni kellett volna, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tagozata önállóan működjék, hiszen azt annak idején Mihály király aláírásával magyar tanári karral, magyar anyanyelvű diákok számára, a magyar ajkú lakosság kiszolgálására hozták létre. Zárójelben mondom el, de nagyon fontos, hogy a szüleim román ajkúakként tanultak itt, és nagy előnyükre vált, hogy két nyelven szolgálhatták a közösséget. Elszomorító viszont, hogy a helyi magyar politikumnak is van egy konzervatívabb szegmense, amely kevésbé nyitott a párbeszédre. Szóval, Marosvásárhelyen két ellentmondó realitással találkozunk, a normalitást még mindig aláássa a mindenkori homogén nemzetállam hímérája.
– Ezek mellett, e problémák ismeretében mit gondol, van-e létjogosultsága a Székelyföld autonómiájának? Kivívható lesz-e valaha?
– A Pro Európa Liga közel három évtizede számtalanszor kifejtette az autonómia erényeit, több tucat tanulmányt adtunk ki Altera nevű folyóiratunkban, hozzájárultunk az autonómia esélyeit taglaló román–magyar fórumokhoz.
A Székelyföld autonómiája is európai és modern megoldást jelentene, megteremthetné az előzményeit annak, hogy szilárd, kölcsönös lojalitás létezhessen a román állam és a magyar közösség között. Visszatérve Marosvásárhelyhez, a középkori Novum Forum Siculorumhoz, ha itt jönne létre az autonóm Székelyföld adminisztratív központja, ha a kulturális, közigazgatási, gazdasági és felsőoktatási centruma lehetne ez a város a régiónak, akkor ez az elhanyagolt provinciális, középkategóriás kisváros regionális fővárossá tudná magát növelni. Ez pedig igen sokat jelenthetne a székelyeknek, a magyaroknak és – nyilvánvalóan – a románoknak is. Bolzanóban, másképpen Bozenben, Dél-Tirol fővárosában, ahol a lakosok vegyesen olasz és német ajkúak, régen túlléptek azon a helyzeten, amellyel megterhelte őket a történelem. A központi kormányzat észlelte ennek előnyét, átengedett bizonyos jogokat, sőt, maga is hozzájárult ahhoz, hogy az emberek boldogulhassanak és érezzék otthon magukat a szülőföldjükön… Marosvásárhelyt elzárták ettől az esélytől.
– Hogyan ünnepli a centenáriumot? Van-e ünnepelni valója?
– Igen is, nem is. Igen, mert minden népet megilleti a szabadság, az önrendelkezés. Nem, mert nem akarok felsorakozni az erőltetett, nacionalista felhangú, olykor magyarellenes, mítoszokkal és történelmi hazugságokkal körített hamis ünneplés mellé. Elsősorban az fontos számomra, hogy erdélyi román őseim között voltak olyanok – papok, tanítók, jogászok –, akik több nemzedéken át küzdöttek a románok jogaiért Erdélyben. Azt hiszem, az a legfontosabb, s amit ki kell emelnem, hogy a román nemzet számára 1918. december 1-je kiteljesedést jelentett, hiszen ekkor léphetett elő a történelem árnyékából, s ekkor teljesíthette régen vágyott álmát, a nemzeti szabadságot. Másodsorban büszke vagyok arra is, hogy ők, az erdélyi románság elitje akkor, az egyesülési eufóriában sem feledkezett meg Erdély többi lakójáról, és ezt is érdemes megünnepelni. Olyan kiáltványt fogalmaztak meg, a gyulafehérvári nyilatkozatot, amely minden lényeges alapjogot magában foglalt, s ami aztán kimaradt a későbbi Nagy-Románia alkotmányából (1923). Senki nem vonhatja kétségbe, hogy ez egy fontos tégla a fiatal román állam falában. Szomorú és felháborító számomra, hogy miközben nagy felhajtással ünnepeljük 1918. december 1-jét, a mai román állam nem hajlandó teljesíteni az akkori elvárásokat, az erdélyi románság által megfogalmazott ígéreteket, és nem szolgálja az egyesülés szellemiségét. Száz év után ki kell mondanunk azt a fájdalmas igazságot, hogy az állam egy olyan szűk ing, amelyet ráerőltettek a népre. Az államalapító közép-európai eszmék, amelyeket akkor leírtak az erdélyi románok, ma sem érvényesülnek. Hiszem és remélem azonban, hogy Románia előbb vagy utóbb fel fog növekedni a Gyulafehérvári Határozathoz, s ezt nemcsak ünnepelni lesz képes, hanem alkalmazni is.
(A szerző Mi, székelyek és román barátaink című interjúkötetéből)