A tegnapi ünnepség  tulajdonképpeni elvárt normál szerepe, hogy az egész földkerekség románjai egyesüljenek. Az itthoniak, a diaszpóra, a moldovaiak, a bukovinaiak, a dél-dobrudzsaiak vagy a szerb-bánátiak. A román nyelvet ünnepeltük tegnap. Hivatalos ünnep, törvénybe jegyezve, egy nap, amikor minden románul beszélőnek a Szóban, az Igében kellett volna egységet éreznie. A szent iratok alapvetően azt tartják, hogy kezdetben vala az Ige.

Képtalálat a következőre: „ziua limbii române”

Március 15-én az összmagyarság ünnepel. Olyanképp, ami minket, románokat idegesít. De nem egyformán idegesít, mert mi nem tudunk, képtelenek vagyunk egységet alkotni a román nemzet egyes meghatározó értékei vonatkozásában.

És a kevés ilyen közös értékeink egyike, ha nem az egyetlen, a nyelv lenne. A giccses hazafiság és a hazug történelem, e két karakter, amelyek feledtetni szeretnék egy gyökértelen nemzet kisebbségi komplexusát, hiszen egy túlságosan új nemzet képtelen spirituálisan ráruházott értékeket felmutatni több száz vagy ezer évnyi történelemben. Hazug elméleteken kotlunk a dákok felsőrendűségéről és beszélt nyelvükről, azt mondjuk, ez az összes európai és ázsiai nyelv „magja”, de nem tudjuk megbecsülni és örülni sem annak a „szónak”, amely az egyedüli kapocs volt egy Kárpátokon innen és túl szétszórt nép között.

Nem ismerjük saját történelmünket, a jóval és rosszal együtt, jelentéktelenebbek vagyunk, mint ahogy azt gondolni mernénk. Ha nem nagyon van érték, amire megemlékezhetünk a múltból, legalább reménnyel és büszkeséggel nézhetnénk a jövőnk elé. Ideje lenne levetkőzni a kisebbségi komplexusainkat a jelentősebb történelmi hagyománnyal rendelkező nemzetekkel szemben, és a saját jövőnk mellett kellene elköteleznünk magunkat. De képtelenek vagyunk erre, mert híján vagyunk a szellemi gyökereknek. Nem lenne szégyen beismerni, hogy a román nyelv latin betűkkel való írása, az első román nyelvű iskolák alapításának ötlete a Kárpátokon túl is, épp a magyarok által „elnyomott” tartományból, azaz Erdélyből eredeztethető.

Megörököltük Erdély zászlaját, melyet büszkén szoktam felvonni. Az erdélyi zászló alatt harcolt Avram Iancu, Horea, Cloșca és Crișan. Ez alatt a zászló alatt elmélkedtek az erdélyi iskola legnagyobb elméi. Tulajdonképpen ez az a zászló, amely alatt a modern román nyelv és a latin betűs írás megszületett. És ezek ellenére sok Kárpátokon túli román elszakadáspártinak tart, azzal vádolnak, hogy el akarom lopni tőlük Erdélyt, hogy hálátlan vagyok velük szemben, pedig ők átkeltek a Kárpátokon, hogy felszabadítsanak minket a magyarok uralma alól.

De nekünk, erdélyieknek, nem áll jogunkban saját történelmünk megismerése, nem áll jogunkban saját történelmi zászlónk használata, mint ahogy hőseinket sem tisztelhetjük. Gondoljunk csak a szebeni Felek szülöttjére, Lázár Györgyre (Gheorghe Lazăr), aki az első Kárpátokon túli román nyelvű iskolákat alapította, és akinek tevékenységéért szintén nem jár köszönet a hegyeken túli „testvéreink” részéről. Legalább az erdélyi iskolára gondolhatnának, mely ápolta a latinitást és a latin betűkkel való írást, mert Erdély zászlaját már csak ezért is tisztelhetnék. De a kisebbségi komplexust, melyet egy történelem nélküli, kultúra nélküli, szellemi gyökerek nélküli nép érez az erdélyiekkel szemben, még a százéves együttélés sem tudta kigyomlálni.

Az ő szemükben minket felszabadítottak a magyarok alól. Pedig teljesen egyértelmű, hogy Erdélyt meghódították, szellemileg pedig ez a tartomány volt az a bizonyos tojás, melyből a román kultúra és írásosság kikelt. A románság tojását a magyarok és az osztrákok fészkében keltették.

(Ez a jegyzet először 2016. szeptember 1-jén jelent meg nyomtatásban a Glasul Hunedoarei című lapban. Közismert tény, hogy a román nyelv megőrzése, valamint a határokon kívül élő románok támogatása érdekében, kultúrájuk és nemzeti identitásuk megőrzése céljából rögzíti az 2013/53-as törvény, hogy minden évben augusztus 31-én tartják a román nyelv napját, amely alkalomra számos kulturális eseményt időzítenek, de ide kapcsolódóan több napon át tartó rendezvénysorozattal, pályázatok útján támogatott kulturális programokkal, új kiadványokkal, vetélkedőkkel, iskolásoknak szervezett kirándulásokkal teszik emlékezetessé ezt az alkalmat idehaza és külföldön egyaránt.)

A Glasul Hunedoarei szerkesztősége úgy döntött, hogy Ştefan Ciocan publicisztikai írásait időnként újraközlik, hiszen azok halála után is aktuálisak maradtak, s ahogyan manapság nálunk zajlik az élet, ezután is még sokáig érvényesek lesznek. A brutális igazmondást kedvelte a Móc – ahogyan kollégái becézték –, szerette nevükön szólítani a dolgokat.

Úgyhogy Ciocan hangja tovább szól a média valós és virtuális terében. Jó hallani.

Simó Márton (Hargita Népe) / Háromszék

2 hozzászólás

  1. antal m.

    KITŰNŐ CIKK. NAGYON SZOMORÚ AZOKNAK AKIK FENTIEKET ELFELEDIK!

    Válasz
  2. Tóducz

    Na ez az írása még közelebb van a valósághoz, mint az előbbi, mert beszél arról, hogy kiktől és mikor kaptak az erdélyi romákok egyet, s mást itt. Hálából ma, kárpótlásul egy teleormáni (balkáni kultúrájú és mentalitású) egyént szállított az ország élére a dicsőséges romák Browning-mozgás.

    Válasz

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé.