Gyerekkoromban a mi csernátfalvi utcánk tele volt gyerekekkel, olyan „Hermány utcai fiúk” voltunk a Pál utcai fiúkat plagizálva. A Dirba parti magas fűzfáktól, a szomszédok gyümölcsfájáig mindent Tarzánként megmásztunk.
A „légtornász” mutatványainkat megmosolyogták a szomszédok, de édesapám néha megdorgált, és azt mondta: „Fiam, te is Trosnájder akarsz lenni!”. Soha nem mondta, de nem is mertem kérdezni, hogy ki ez a „Trosnájder”, a tudatalattim elraktározta, el is felejtettem.
Évekkel ezelőtt a levéltárban a Brassói Lapok 1933-as évfolyamának februári számában olvasom, hogy Brassóban szerepelt Strohschneider Arthur, a világhírű kötéltáncos, akinek számtalan követője, epigonja akadt. A Brassói Lapok 1933. május 21-ikei számában olvashatjuk, hogy egy marosvásárhelyi fiú a nyakára, derekára és lábára hurkolt kötéllel próbált leereszkedni a padlásról, a nagyváradi gyerek pedig a Körös partján magasodó korlátokról zuhant le, miközben megpróbálta utánozni a mestert. A lap meglepő párhuzamot vont a fiatalságot megszédítő kötéltáncos, illetve az alig négy hónappal korábban a Német Birodalom kancellárjává vált Adolf Hitler propagandája közt, mivel a lap szerint mindkettő a fejletlen ítélőképességű fiatalok rajongását váltja ki.
Lássuk, ki is volt és mivel bűvölte el a világot Strohschneider Arthur, aki 1881. szeptember 19-én született, Ausztria földrajzi középpontjának számító Bad Aussee-ban. A Tolnai Világlapja (1932. június 22.) szerint a nyolc nyelven beszélő, tíz éven át Olaszországban egy testnevelési főiskolán tanító férfi nemcsak az Osztrák–Magyar Monarchia területén, de többek közt Párizsban, Londonban, Szentpéterváron, Konstantinápolyban, New Yorkban, Pekingben és Tokióban is fellépett. Tizenegy tagú volt a személyzete – köztük egy bádogos, egy technikus, egy villanyszerelő, egy tetőfedő, illetve egy sofőr – de mindig jelen volt az előadásain felesége, illetve a négy gyereke is. Apja már kilenc éves korában ráállította a kötélre, tizenegyszer törte el a kezét a zuhanások után. A művész évi három hónapot a csehországi Leitmeritzben lévő villájában él, ott pedig a halászat és a vadászat is kedvenc időtöltése. A művésznek apai ágon tizenkét generációra nyúlik vissza a kötéltánc szeretete. Ennek egy bizonyítékát pedig Besztercebánya szorgos hivatalnokainak köszönhetően láthatta is, hiszen egy olyan okmányt tudtak mutatni neki, ami bizonyítja: 1771-ben egy elődje már megfordult ugyanott. A Kárpát-medence számtalan városában fellépett: Kecskemét (1931), Debrecen (1931), Budapest (1932), Brassó (1933), Nagyvárad (1933), Temesvár (1934), Kolozsvár (1934), Máramarossziget (1934), stb. Kolozsváron a Nemzeti Színház és egy szomszédos épület közt feszítette ki a kötelét, hálót pedig egyáltalán nem használt., előadását Alexandru Vaida-Voevod is végignézte, mégpedig a saját otthona erkélyéről.
A korabeli lapok a művész programjáról is beszámoltak: a lassú, majd gyors sétáról, a talp alá kötött gyümölcskasokkal való átkelésről, a felszálló léggömbök dupla csövű vadászfegyverrel való kilövéséről, a kötél közepéről indított – a kötélre lépéskor még negyvenöt kilónyi terhet jelentő – görögtűzről be, a legérdekesebb számot pedig hosszan részletezik, hiszen Strohschneider egy apró tűzhellyel, tepsivel és tojásokkal lép a kötélre, majd az út közepén békésen begyújt, a tepsire helyezi a feltört tojásokat, és rántottát készít, amit aztán nemcsak elfogyaszt, de némi sörrel vagy borral le is öblít. A szám ezzel persze nem ért véget, hiszen a kötéltáncnak a színjátszás is része, így a nézők ezrei láthatták a gyors lerészegedés pillanatait, a duhajkodást, a különböző eszközök egymás utáni védőhálóba zuhanását, illetve a végül holtfáradt kidőlést, ami a városoktól függően különböző magasságú kötélen végezve a világ legveszélyesebb ötletének hangzik. A saját bevallása szerint a magasban nem szédülő, egy hajón azonban azonnal tengeribeteggé váló, mindenhol óriási sikert arató fickóról az országban való lassú vándorlása során egyre több részlet derült ki. A huszonöt méter magasan nyújtózó kötél mindössze 18 milliméter vastag, ezen pedig gumik nélküli oda-vissza biciklizés.
Az előadásokon pedig a mutatványos soha nem szed belépőjegyet, így mindössze a körbejáró, lezárt perselyből szerzi a bevételét, melynek húsz százalékát mindenhol a település vezetésére bízza, hogy a szegényekre vagy a munkanélküliekre fordíthassák. A nézők egy új számmal is megismerkedhettek, hiszen a művész egy zsákba varratta magát, amiből csak az egyensúlyozó rudat tartó kezei lógtak ki, majd beköttette a szemét, és úgy sétált át a tömeg felett. Az előadásokra rendszeresen ezrek gyűltek össze, a tömegben pedig a társadalom legtöbb rétege képviseltette magát az utcagyerekektől a szolgálólányokon át egészen a tehetős kereskedőkig. Állandó életveszélyben végzi a munkáját, hiszen számos esetben védőháló sem volt alatta. A különböző városok és falvak ennek kihúzására nem mindig kötelezték, de egyébként sem működött volna az életmentő funkciója, hiszen az olyan gyenge volt, hogy csak a kellékeket tudta megtartani. Egyes előadás alatt felajánlotta, hogy bárkit a nyakába vesz, és átsétál vele a mélység felett. Kevesen vállalták a veszélyt.
A művészt sem kerülte el a balszerencse, többször lezuhant, karját törte. A Strohschneider nevet több epigonja is felveszi, ezért a sajtóban nehezen követkető az igazi művész útja. Máramarosszigeten a széke egyik, a kötélen nyugvó léce eltört -néhány lap szándékosságot sejtett a háttérben-, így a férfi lezuhant, emiatt a halálhíre körbejárta a Kárpát-medence lapjainak első oldalait.
A kétséget a Keleti Ujság (1934. április 20.) oszlatta el: a lap szerint Strohschneidernek két bordája tört el, belső vérzése van, és mellhártya-gyulladást is kapott, de ő végtelenül optimista volt, tíz nappal később már újra a kötélen akart állni. Az álom hamarosan szertefoszlott, az azonban kérdés, hogy mikor tért vissza: a Székely Nép (1934. augusztus 19.) arról számolt be, hogy a kötéltáncos egy medgyesi vendéglős barátjánál élt, és még mindig csak két bottal tudott járni. Mindkét történet egyidejűleg persze nem lehet igaz, pedig ezek tűnnek a legutolsó fogódzónak az életútban, Strohschneider Artúr ezzel ugyanis nyom nélkül eltűnt a két világháború közti időszak fontosabb lapjaiból.
Az igazi Strohschneider korábban több lapnak is kijelentette, hogy hatvanéves koráig akarja folytatni a főleg este, erős reflektorok fényében tartott előadásokat. Kérdés azonban, hogy sikerrel járt-e, eltűnése pedig a Kelet-Európa felé való távozását jelenti-e. Egy dolog azonban biztos: neki köszönhetően egy szempillantás alatt újra népszerűvé vált a Kárpát-medencében a kötéltánc, és a hozzá kapcsológó egyéb műsorok.
Dr. Bencze Mihály