Egy közeli ismerősöm keseregte el ezt a jelenséget, de ilyen – amint utalni fogok rá – még nagy számmal előfordul vidékünkön és ez engem is érzékeny pontomon talált! Nem csak azért, mert valós veszély, de azért is, mert egyre kevesebben vannak azokból, akik ezt felismerik és egyre többen azok, akik ezt, mármint Székelyföld szétbomlását, természetesnek vélik legyen, ami lesz alapon!

A legnagyobb vérveszteséget talán a kivándorlás okozza, sok tehetséges ember elhagy bennünket, többségben fiatalok. Mi, itthon maradottak,  annyival szegényebbek leszünk, a nyugati országok még gazdagabbak! És örülhetünk annak, ha kevésse visszatér szülőföldjére.

Közvetlen a rendszerváltás után sokan kimentünk kényszermegoldásból, de sokan vissza is tértünk. Személy szerint én is évekig dolgoztam Budapest építőtelepein, de elmondhatom nagyon nehéz volt, nem annyira fizikailag, mint inkább lelkileg volt rettenetes!

Van egy ebből fakadó és egy ennél szomorúbb jelenség is, ami végképp felborította nyugalmamat és az még súlyosbította, hogy nem az egyedüli, ugyanis csak Udvarhelyszéken több ehhez hasonló vagy ugyanilyen esetet hallottam! De hadd beszéljen maga a történet:

Az egyik közeli rokonom rendszerváltás után visszaszerezte a család földbirtokait, amelyen természetesen testvérével kellett osztoznia. Azt nem is bánta a kedves rokonom – aki egyébként rokkant volt, de nagyon szorgalmas és becsületes, és aki belátta, hogy bárhol is van testvére, jogosult az örökségre! Igaz, hogy rettegett is, mivel sejtette, hogy a mellette levő birtokot majd ha eladják, kinek a kezére fog jutni őseinek földje, mert neki se pénze, se szüksége nem volt rá!

Még azt kell tudni a derék emberről, hogy már hatvanon túl van, balkeze könyöktől hiányzik, de ez nem akadályozza meg abban, hogy mindenféle mezőgazdasági munkát elvégezzen, természetesen gépek segítségével! Alkarjának elveszítése ifjúkorában egy cséplőgépnél történt balesetből származott!

Nem volt lelke ennek az embernek otthagyni a földeket megműveletlenül, mint mások, ő ezt halálos véteknek tartotta:

– A föld arra való, hogy teremjen, a birtokosa pedig arra, hogy megművelje! – vallja nemes egyszerűséggel.

Őmaga feleségével kevesebb munkából is megélne, de a földnek megmunkálását hitvallása szerint becsületbeli kötelességének tartja!

És lőn, hogy egyszer nyárközépen megjelent a fejlett és gazdag nyugati országból a kivándorolt tulajdonos, testvére hányaveti módon kijelentve, hogy szabadítsa azonnal fel a földbirtokot, mert azt ő eladta! Természetesen eszébe se jutott megköszönni bátyjának a visszaszolgáltatási eljárásban való igyekezetét, és az anyagi ráfordítás ráeső részét megtéríteni.

– Kinek adtad el, ecsém? – kérdezte emberünk és nem okozott neki meglepetést, sőt meg is könnyebbült, mivelhogy lekerül válláról a teher egy része.

– Ennek és ennek az embernek! – jelentette ki a rokon tulajdonos.

A bátyjának földbegyökerezett a lába és egy olyan rossz érzés fogta el, mint amikor nagy veszélynek közeledtét érezi meg az ember.

– Te ne add oda annak, ecsém, mert az egy összeférhetetlen, erőszakos ember, ki a mi nemzetünk ellensége, és akit idáig már hét falu utált ki! És ha idejön, nekem tőszomszédom lenni, bizony elmar „ingöm” innen, mert az nem bír ember módjára viselkedni! Hát van neked szíved odaadni őseid birtokát egy emberselejtnek, aki még ráadásul a székelység vesztén munkálkodik?

– Van, bátyám! – jött a kegyetlen felelet. – Mert az én birtokomat annak adom, aki többet ad érte! Ott, ahol megtelepedtem, abban az országban az emberek egyformák, bármilyen fajtájúak és nemzetiségűek és csak a pénzük mennyiségének folytán különböztetik meg őket! Már ideje volna nektek is feladjátok a maradi gondolkodásmódotokat és lépést tartsatok a fejlődő világgal!

Ilyen és ehhez hasonló több van és nagyon szomorú, mert nemcsak, hogy elvesztünk egy székely atyafit, de elveszítünk egy-egy darabkát Székelyföldből is, mivel az a terület soha többet nem lesz Székelyföld része, hanem örökös, be nem gyógyuló, vérző seb marad ott azon helyen!

A következő történet is sokatmondó, amely Szentegyháza város és Lövéte község birtokainak határvonalán játszódik le. Annak a városnak közös határában, melynek lakósága 95%-ban magyar és annak a községnek közös határában, melynek lakosai majdnem 100%-ban szintén magyar nemzetiségűek!

Most itt kerülöm a neveket, holott az ilyen önző módon gondolkodó ember megérdemelné, hogy közhíré tétessék!

Egy olyan székely birtok idegen kézben való adásáról van szó tehát, amely a két település birtokának határvonalán fekszik és amelyet egy idegen nemzetiségűnek adtak el, mivel valamivel többet ígért érte, mint amennyit a székely szomszéd adott volna!

Tudni kell erről a praktikáról, hogy legtöbbször úgy jutnak az idegenek székely birtokokhoz, hogy többet ígérnek érte, mint más. Ezt a többletet kiegészíti egy erre szakosodott nacionalista alapítvány, illetve egy vallási felekezet, melynek Székelyföld felszámolása a célja. Ez egyfajta sepregetés, takarítás a „Romániai Nemzeti” ország keblében, aminek a mindenkori román kormányok is örvendenek!

A székely ember mohóságában sajnos ráharap az egy kicsivel többre, nem számolva azzal, hogy az új tulajdonosok, miután megerősödnek az ő gyerekeit és unokáit űzik majd el vagy alakítják át kedvük szerint! Alkalomadtán pedig egyszerűen és minden további nélkül ki fogják jelenteni:

– Ez a mi birtokunk, és amíg mi itt vagyunk ezen a területen nem lesz sem önrendelkezés, sem autonómia, hanem az lesz, amit mi akarunk!

Visszatérve az esetre, a szóban forgó területen áthaladt egy úgynevezett betakarodó út, amit a két település évszázadokkal ezelőtt alakított ki, hogy mindenki területéhez hozzáférhessen! A régi időkben úgy volt, hogy a székelyek nem futottak minden aprósággal a törvényre, hanem egymás között megegyeztek, szavukat adták, majd kezet fogtak rá és az volt a törvény!

Hanem a rosszindulatú, új tulajdonos kikerestette írástudókkal, hogy az az út, amely területét átszeli nem törvényes. Ezért vette a bátorságot és elkertette azt, egy város és egy falu hozzáférését a birtokaikhoz! Pofátlan tettét még azzal tetőzte, hogy ő ugyanazon az úton járt továbbra is, amelyet az utána következőktől elrekesztett!

Nagy felháborodással vették tudomásul a székelyek ezt a minősítetlen cselekedetet és előbb nem is értették, mert ilyennel még nem találkoztak, és panaszt tettek mindkét tanácsnál az ügy orvoslását kérve!

Kivonultak tehát a szentegyházai és lövétei tanács elöljárói, valamint egy csapat ember, hogy tisztázzák az ügyet. De nem bírtak menni semmire, mivel az idegen nemzet fia a törvényre hivatkozva erőszakosan ellenállt. Az indulatok annyira elhatalmasodtak, hogy a felháborodott közösség még a vadonatúj kertet is kidöntötte, mire a más nemzetiségű befolyásos károsult egy szakasz zsandárt hozott ki saját védelmére!

Az út tehát végérvényesen és törvényesen lezáródott, a megoldás pedig az lett, hogy a bekerített részt egy nagy, vargabetűs kanyarral kikerülve más útszakaszt rögtönöztek, mely azután állandóan tele van kátyús gödrökkel!

A történethez még hozzátartozik az a szomorú valóság is miszerint a székelyek közül egy csoport, hallgatólagos és jó megindokolható passzivitással besegített az önkényeskedő, nemzetünk ellenségének!

Tanulság az, hogy egyetlen szál más nemzetiségű ember legyőzött egy várost és egy falut, szám szerint több, mint tízezer székelyt, mert valaki beengedte az ordast a juhakolba!

Én csupán ezt a két történetet ragadtam ki, de sok van még Székelyföld-szerte, ott ahol a Homoród mente, Ilona völgye visszhangzik a „manele” zenétől és hallgatnod kell neked is, ha akarod, ha nem! Ott, ahol ma már nyíltan kiírják egy hirdetőtáblára, hogy: „DE VANZARE és telefonszám”!

Ez, ha burkolva is, de azt jelenti, „hogy gyere bátran népem ellensége, mert pénzért neked adom birtokomat, majd ott erősödj meg többedmagaddal, onnan indulj és kergesd majd el utódaimat, kiket birtok nélkül hagytam!”

Utoljára hagytam azoknak a kiváltságoknak a rövid méltatását, melyeknek okos kihasználásával a székely őseink hosszú évszázadokon keresztül sikerült megőriznünk egységünket, nyelvünket, kultúránkat, hitünket, szokásainkat és birtokainkat! Azokat a birtokainkat, amelyeket mi, minden lelkiismeret furdalás nélkül, bárkinek, ellenségeinknek is kiszolgáltatjuk!

A székelyek történelmi kiváltsága köztudat volt és van annak, aki néha visszaolvassa azt. Ez a kiváltság elsősorban a következő elismerésből, fakadt:

A székelyek, akik a honfoglalásakor szereztek földet maguknak, bizonyos területeken magasabb jogállásban voltak, mint maguk a magyar nemesek, éspedig:

„Felségsértés, vagy magszakadás okán történt örökös hiány esetén a király a nemesek vagyonát lefoglalhatta, míg a székelyekét nem, az a közösség tulajdonában szállt!”

A székely joghoz tartoztak még a következők:

„Senkinek, még a királynak sem állt jogában a székelyek közé idegen nemzetiségűeket betelepíteni!”

„Földbirtokok, vagy ingatlanok eladásánál, csak a székely közösségeken belüli vásárló jöhetett szóban. Ha pedig senki nem tartott igényt rá, akkor csak maga a közösség lehetett annak birtokosa!”

Ezért nem bomlott fel napjainkig a székelység, habár a legősibb népek egyike és ezért maradtál fent te is barátom, aki külföldön székelységével dicsekedik, de eladja annak ősidőktől megőrzött javait!

Eladod azt, ami nem is a tied, hanem a székely közösségé, amit székely vér öntözött, de a székely lelkek átkot szórnak rád, némán, a száz sebből vérző földjeik fölött!

Sebők Mihály