Lassan zötyögött be a megállóba a bukaresti gyors. De késése azért nem volt, szóval nem panaszkodhattam. Felszálltam. A folyosón tülekedő emberek majd levertek a lábamról. Az egyik rám is ordított:
– Măi, băiatule!! Nu vezi că...
Gondoltam nem. Nem látom, hogy ő kétszer akkora, mint én (akárcsak a szája is), és ezért félre kell állnom. És még hozzá idegen nyelven üvölt…
Üres hely sehol. Lassan és nehezen verekedtem magam át a tömegen. A folyosók is tele. Helyjegyem nem volt. Három vagonon is túljutottam, mire végül sikerült találnom egy fülkét, ahol meglepően sok volt az üres ülőhely. Hát persze… Ki is ülne egy fülkébe egy cigány családdal?! Miután lepakoltam, próbáltam kissé elszundítani.
Mikor felébredtem és jobban körülnéztem, már tudtam miért nem ült ide senki. A cigány kislány ajka csúnyán el volt deformálódva, szinte lehetetlen volt ránézni… Anyja karjában tartotta, csucsujgatta, beszélt hozzá, ő így is szereti gyermekét. Mert az övé. Apján semmi sem látszott. Karba font kézzel, szenvtelen arccal ült. Kerülte családja tekintetét. Kis idő múlva ki is ment a folyosóra. Hadd bajlódjon egyedül gyerekével az anya.
Később új útitársat kaptunk. Egy elég érdekes kinézetű, bukaresti férfi kért helyet. Koszos fehér inget, mellé kifogástalan fekete zakót viselt. Öltönynadrágja szintén fekete volt, egy-két helyen cigarettával kiégetett lyukakkal tűzdelve. Mindehhez fehér tornacipőt viselt, mely igencsak sáros volt. Temetkezési vállalkozónak, vagy gyászhuszárnak néztem. Később megtudtam, hogy nem csak a külseje érdekes. Persze csak az után, hogy húsz percet telefonált megszakítás nélkül. Egymás után három hívás, különböző személyeknek mondva (inkább a telefonba üvöltve) hálát, hogy őt kihúzták a bajból. Pedig Floricát már le is tartóztatták… Mindez engem egyáltalán nem zavart. (Sok furcsa alakkal találkoztam már utazásaim során.) Nem úgy az anyát. Ez alatt a húsz perc alatt többször is felébresztette otromba kacajával az aludni próbáló kislányt. Sárga fogai ijesztően villogtak a sötétben. Az anya hiába nézett szelíden drága bukaresti útitársunkra, ő senkire sem volt tekintettel, hangosan nyerített.
Később újabb személy kért helyet. Hamar szóba is elegyedett az előbb bemutatott „úriemberrel”. Lehet jobb lett volna, ha nem teszi, mert utazásom egyre elviselhetetlenebbé vált. De ez felfogható más oldalról, nézőpontból is, vagyis igazán érdekes is lehet, mikor két bukaresti arról vitázik, hogy „cine e mai șmecher…” Persze, ne ítéljünk elsőre. Nincs mit tennem, én már csak ilyen vagyok, ha valaki azt mondja, hogy legjobb barátja a zsebe, a „barátok” csak eszközök számára, és ráadásul még a magyarokat is utálja, az örökre elvágta magát előttem. Kezdett forrósodni a szék alattam, mikor a román-magyar különbségekre terelődött a szó. „Még jó, hogy nem kezdtem el Wass Albertet olvasni”. Habár amennyire műveltnek tűntek, bizonyára úgysem hallottak róla…
Kolozsvár. Sosem örültem még így, hogy vége az útnak, megérkeztem. A cigány család is leszállt. Sosem jártak még Kolozsváron. „Maga magyar?” – kérdezik tőlem. „Igen.” „Akkor tudna segíteni, hogy merre van a gyerekkórház?” „Persze.” Először is kivezettem őket az állomásról. Elég nehéz és kanyargós út várt volna rájuk, ha gyalogszerrel szerettek volna eljutni odáig. Miután meghallgatták a magyarázatomat, úgy döntöttek, hogy taxival mennek. Eléggé messze is volt az állomástól, főleg kisgyerekkel. A buszok már nem közlekedtek. Elsőre a taxiállomást sem találták, pedig ott volt a bejárat előtt. Így elkísértem őket a taxikig. Azt is el kellett magyaráznom nekik, hogyan szóljanak a sofőrhöz, mivel nem tudtak románul. „Akkor viszontlátásra és gyógyulást a kislánynak” – köszöntem el. A férfival ellentétben az anya kissé könnyes szemekkel visszaköszönt: „köszönjük a segítséget, az Isten áldja meg!”
Hazafelé tartva éreztem, hogy nagyon felkavart ez az út… Rossz kedvem lett. „Nehéz embernek lenni” – mondta ismeretlen bukaresti utitársam. Hát igen. Nehéz. Remélem sikerül majd neki.
Pataki Előd, Kolozsvár.