Szabó Miklós neve elsősorban a repülőmodellezők körében ismert, de legtöbben mégsem e hobbisportot űzők közül fordulnak hozzá segítségért: őt általában akkor keresik meg, amikor lehetetlennek tűnő dolgot kell kivitelezni.

Tervezőmérnök szeretett volna lenni, de a sors úgy akarta, hogy csak egyszerű szakmunkás váljon belőle. Aztán lett mindenes: ha kell, autót javít, ért az elektronikához, kitanulta az asztalosságot, a számítógépek világa sem idegen számára, hangszereket készít, és persze ő maga gyártja saját tervezésű repülőit. Tulajdonképpen minden a modellezésből indult, hiszen ahhoz, hogy egy olyan gépet készítsen el, amivel versenyeken vehet részt – szakágában volt már országos bajnok is! –, több mesterséget kellett elsajátítania, többféle anyaggal kellett megtanulnia bánni.

Most saját műhelyében dolgozik, hogy mit csinál pontosan, azt ő maga sem tudja. Nagyjából mindent, amire felkérik.

A szerző felvétele

Mikor legutóbb felkerestem műhelyé­ben, épp egy különleges gépezeten dolgozott Szabó Miklós. Ha nem mondja, nem találtam volna ki, mi a rendeltetése a bütykökkel ellátott hengernek s a mellé illesztett elektronikai felszereléseknek: a marosvásárhelyi Bodor Péter-féle zenélő kút makettjének zenélő és egyben mozgását biztosító szerkezetét készítette.

– T. Kovács Áron, aki építészből lett makettkészítő, keresett meg, hogy készítsem el a Bodor-kút zenélő részét. Ez egy verkliszerű készülék, a kalimba alapján képzelték el, a henger bütykei hozzák mozgásba a lemezeket, amelyek hangokat adnak ki. Lehetett volna sípokkal működtetni, ahogy volt az eredeti, de oda levegő kellene. Bodornak könnyű dolga volt ebből a szempontból, ott volt a forrás, ahogy emelkedett és süllyedt a víz, megvolt a levegő is. Alkalmazhattunk volna mechanikus szerkezetet is, csak a makett elég törékeny, a felhúzásnál sérülhetett volna. Ezért kellett elektromos megoldást választanunk, nem lett volna ilyen nehéz feladat, csak elbonyolítottuk egy kicsit. Mert több funkciót kell ellátnia: a szobornak meg kell fordulnia a négy égtáj felé, és közben háromszor el kell játszania ugyanazt a melódiát. Ezeket mind úgy kell beállítani, hogy egyszerre történjenek és ugyanabban a pillanatban fejeződjenek be. A csoda nem az, hogy szól, hanem az, hogy itt négy oktáv szólal meg.

– Honnan van zenei ismereted?

– Sok elméletet megtanultam, mikor hozzáfogtam hangszert készíteni. Taneszközöket gyártottam iskoláknak, főleg a Waldorfnak, mert ami nekik kell, abból nagyon kevés megvásárolható, külföldről meg lehet rendelni, de nagyon drága. Azt mondtam, nagyon egyszerű egy furulyát megcsinálni, eltelt egy fél év, még mindig nem működött, eltelt egy év, akkor kezdett szólni, minden egyszerű, csak vannak bizonyos fogások, technikai titkok, amiket ha nem tud az ember...

– Nem volt, akitől ellopni a mester­séget?

– Nem, bár a mesterség elsajátítása sem olyan egyszerű. Az esztergálást például úgy tanultam meg, hogy amikor gyermek voltam, édesapám bevitt a bútorgyárba, ott ültem mellette s néztem, hogyan tartja a vésőt és milyen szépen repül a forgács. Mikor nekifogtam esztergálni, repültem én is, a véső is, csak a forgács nem. De amikor megértettem, hogy miért kell úgy tartani a vésőt, akkor már kezdtem esztergálni.

– Vagyis a gyakorlat mellé fontos társítani az elméleti tudást is.

– Így van. Letöltöttem egy csomó szakirodalmat a netről, német, angol, minden nyelven olvasgattam, tökéletesen megcsináltam a furulyát úgy, ahogy volt a rajzon, csak nem szólt. Nem értettem, hogy mi van. Aztán került egy tanárom, akitől megértettem mindent. Ő telefonon segített nekem, személyesen nem találkoztam vele, egy zenetanárnő adta ide telefonszámát, mikor felhívtam, azt mondta, vegyek egy papírt és jegyzeteljek. Elkezdett diktálni számokat, gyököket, törteket, mondta, csak húzogassam a vonalakat, írjam, s húzzam, s írjam. Mikor kész volt, azt mondta, ha ezt megértettem, akkor beszélgetünk. Néztem a papírt, s nem tudtam, mit akar mondani. Egy hónap múlva felhívott, és kérdezte, hol tartok. Mondom, idáig eljutottam, azt mondja tökéletes, megyünk tovább. Akkor kezdett megint diktálni, én megint húzogattam a vonalakat. Míg szép lassan minden megvilágosodott.

A tankönyvekben annyi érdekes dolog le van írva, csak pont a lényeg nincs.

– Milyen hangszereket készítettél még?

– Hárfát, gongot, metalofont, az olyan, mint a xilofon, csak nem fa, hanem fém lemezkéket kell ütögetni. Ilyent árulnak mifelénk is, nagyon olcsó, de nincs jól hangolva. És miért tanítsuk gyerekeinket már kiskorukban arra, hogy ne halljanak jól? A hallást gyerekkorban nevelik, az olyan, mint egy érzék, azt lehet fejleszteni. A zenei hallás arról szól, hogy a hangközöket nagyon jól meg tudjam különböztetni. És azt mondtam, ha ez az elementáris didaktikai eszköz nem úgy szól, ahogy kell, akkor csinálok olyant, amelyik úgy van behangolva, hogy azt lehet a hangológéppel nézni, azt lehet hangvillaként is használni.

– Különleges hangszereket is készítettél?

– Vannak elég különleges dolgok, illetve nincs új a zenében, de mindig lehet fejleszteni, újítani. A Koshi csengő például egy varázshangszer, itt kezdődik, hogy hogyan is működnek a zenei hangok, egyáltalán, hogy jön létre a hang. Nagyon egyszerűnek tűnik, van pár acéltüske, amelyeket behangolnak bizonyos hangokra. De mivel egy talpon vannak, az egész berezeg. Van a tubus, abban is berezeg a légoszlop. S akkor itt történik egy játék. Körülbelül két évembe telt, és legalább negyven darabot dobtam el, amíg rájöttem a titkára: összhangban kell mind a nyolc hangnak lennie, és mindenik hangnak segíteni kell egy másikat a felhangján keresztül. Így olyan hangokat tud kibocsátani, amelyek nincsenek belehangolva. Egy mesés dolog, ahogy ez a hang hömpölyög és váltakozik, ad egy dallamot neki, egy hangzást. És az a hangzás mindig más, attól függ, hogy milyen erővel, milyen sorrendben éri az ütőszerkezet a nyolc tüskét.

– Tudsz is játszani a saját készítésű hangszereiden?

– A furulyákkal úgy jártam, hogy elkészítettem egy csomót, elvittem a szakihoz, ő kipróbálta, egyiket a másik után rakta félre, hogy nem jók. A huszonhatból három maradt, és kettőt félretett magának, hogy az az övé, mert igen jók. Akkor megértettem, hogy hiába a hangológép, ha nem tanulom meg használni is a hangszert.

– Akár koncertfellépést is vállalnál?

– Nem, bár volt már nyilvános fellépésünk is. Ennek furcsa előzménye volt, azok a nem is annyira hangszernek kinéző hangcsövek indították el, melyeket Magyarországon, a veresegyházi Szentlélek-templomban próbáltunk ki először, és nagyon meglepődtünk. Az történt, hogy ütöttem a csövet, és nem hallatszott a hangja. Lefogtam, és hallatszott, hogy a templomban zene van, mindenik hangot jól meg lehetett különböztetni. Néztem a többieket, mindenki ugyanúgy lefogta a csövet és nézte a boltozatot. Öt percig az a zene ott volt, pedig senki nem zenélt. És akkor azt mondta Dán Judit kolozsvári zenetanár – ő az, aki átveszi a hangszereimet, és megállapítja róluk, hogy ember kezébe valók-e – szóval azt mondta Judit, hogy a szférákból visszaénekeltek nekünk. Én nem vagyok hivatott, hogy erre magyarázatot adjak, de ezt átéltem. És akkor Judit azt mondta, ezt tovább kell adni, kaptunk egy ajándékot, ezt mással is meg kell osztani.

Így történt, hogy egy évvel ezelőtt Kolozsváron a Szent Mihály-templomban tartottunk egy koncertet a hangszereimmel.

Félig szerkesztett, félig improvizatív előadás volt, és létrejött egy olyan mű, ami a zenének az alapja, minden egyes zenének, ami létezett a világon. Mert a hangszerek nem csak arról szólnak, hogy játszunk rajtuk. Jelenleg hódít az elektronikus zene, ami azt jelenti, hogy egy processzor generál egy kódot, amely létrehoz egy hangot bizonyos hangminőséggel, bizonyos hangszínnel. Az egy jó utánzat, de nem igazi. Mert mi nemcsak a fülünkkel hallunk, hanem a testünkkel is, a testünk egy nagy hangdoboz. Én akkor értettem meg, hogy ezt olyan szintre lehetne felvinni, ami nincs a világon. Van mindenféle előadás, ilyen zene, olyan zene, Judit mondta, ez az, ami hiányzik, visszamenni a gyökerekhez, hogy honnan jön a zene, hogyan jön létre a hang. Ezt kaptam a tanáromtól is, aki húzatta velem a vonalakat, hogy megértettem, mi a zenei összefüggés és honnan alakul ki a zene.

– A szférák magasából kicsit alább szállva, de még mindig nem a földre: hogy szereted a kihívásokat, abban fontos szerepe van a versenyszellemnek, esetedben a repülőmodellekkel való versenyzésnek?

– Ez is olyan, mint a zongorázás: sokat kéne gyakorolni. Én a műrepülésben versenyzem, ahol a földtől egy méterre kell eltéríteni a gépet, és nem azt pontozzák, hogy megcsináltad-e a figurákat, hanem azt, hogy mennyire pontosan tetted egymás után. Nagyon kellene edzeni, de sajnos most úgy állunk, hogy annyi év után nincs ahol repülni Sepsiszentgyörgyön. Eddig a futball edzőpályán tudtunk gyakorolni, de most már nem engedik meg. Ha akarok edzeni, be kell mennem Szentpéterre, a repülőtérre, mert ehhez a sporthoz sík terep kell. Valamikor Sepsiszentgyörgy a repülőmodellezés fellegvára volt, most már nincs se klub, s lehetősége sem edzeni annak az elég sok embernek, aki ezzel foglalkozik.

– A város ennyire nem támogatja ezt a sportágat?

– Vannak dolgok, amiket támogatnak, és van, amit nem. A tömegsport az mindig tömegsport, én ezzel egyetértek. A modellezés egy hobbi, külföldön is hobbiként működik. Én a Sportul Studențesc igazolt sportolója vagyok, benne vagyok a válogatottban is, nemrég volt a világbajnokság, de arra nem felkészületlenség, hanem az anyagiak hiánya miatt nem tudtam elmenni. A föderációnak nincs pénze, az út még összejött volna, de a részvételi díjra már nem futotta. Most például a dési országos bajnokságra kellene készülnöm, nagyon fontos lenne a heti két-három edzés, és akkor lehetne menni a versenyre. (Azóta lezajlott a bajnokság, Szabó Miklós – annak ellenére, hogy jóformán felkészülés nélkül vágott bele a legrangosabb hazai versenybe – egyéniben országos bajnok lett, és a csapatversenyt is megnyerte klubjával.)

– Hangszerek, repülők – mi mindennel foglalkozol még?

– Sok mindennel, mindig kerül valami, amit meg kell csinálni. A kihívások mindig megtalálnak, és én szeretem a kihívásokat. A kihívás meg arról szól, hogy az ember azt mondja, igen, és a kocka el van vetve. Azután csak meg kell csinálni.

– A kihívások teljesítéséből meg lehet élni?

– Pénz mindig kerül. A pénz elég sok gondot okoz mindenkinek, mert nem érdem szerint osztják el. Van, aki egy bizonyos összegért egy napot, más egy évet dolgozik. Vagy az, hogy itt dolgozom vagy külföldön, megint ad egy különbséget, ami megint nem helyes. Miért kell széthúzni a családokat azért, hogy egy kicsivel több pénz legyen?

– Gondolkoztál azon, hogy külföldön dolgozzál?

– Nem gondolkoztam. Volt szó róla, sok pénzt is ígértek, de sose mentem el.

Váry O. Péter / Háromszék