Egy kis szómagyarázat

Igen vigyázást kell bánni ám ezzel a „tápos” jelzővel. Én magam sem szeretem. Van elég anyaországbeli ismerősöm, akik éjt nappallá téve gürcölnek, hogy megteremtsék családjuknak a napi betevőt. Valamikor ez a jelző nem is az átlag csonkahoninak lett kitalálva. Hanem speciálisan arra az archetípusra alkalmazva, amely a budapesti elitista liberális értelmiséget jellemzi. Az a fajta fals attitűd, amely a mellérendelést nem ismeri, hiszen mindent s mindenkit maga alá oszt be. Az a gőgös urizálás, amely a tájszólást az intelligencia hiányával azonosítja. Az a bicskanyitogató nemzetgyalázás, amelyik a néphagyomány ápolását a globalizmus elleni merényletnek fogja fel.

Ha valaki a fenti jellemvonásokkal rendelkezik, azt itt, mi tudjuk. Akkor van nagy baj, ha valaki nemrég még „olyan” volt, most meg már „ilyen”. Ahogy egy székely bácsika nemrégiben oly találóan megfogalmazta, mint a teknőben a víz: ide loccsan, oda loccsan. Ott van az igazán nagy baj, amikor ez a bizonyos ember már nem is erőlködik, hogy a gyapjas, fehér báránybőr alól kikandikáló sprőd szürke farkasbundát elrejtse. Hanem egyenesen azzal jön, hogy mostanra, amikor a 40-es az új 30-as, a kisfiúk meg simán dönthetnek arról, hogy kislányok akarnak-e lenni, vagy helikopterek, nos, mostanra a farkas az új bárány. S ha valakire, no hiszen erre a fajta komára bízvást mondhatjuk, hogy a legtáposabb tápos.  Aki idejött a mi földünkre, s bár üveggolyót, tüzes vizet, s himlővel fertőzött lepedőket nem hozott nekünk, de helyette előadott egy olyan mesét, mely pusztítóbb, mint a legkártékonyabb vírus.

Bájos történet – Üveggolyós indiánoknak

A bájos történet, amit ez a sápadtarcú a csíkszeredai lakotáknak, az udvarhelyi delaware-oknak és a gyergyói sziúknak előadott, nem volt más, mint az Allahozós török hakni egyik új szegmensének kifejezetten a székelyekre történő szabása. S mielőtt bárki ferdítéssel, vagy a résznek az egészből történő kiragadásával vádolna, kivonatoltam a teljes beszédet, mely az illető úr YouTube csatornáján is fellelhető.

„Bizonyára hallottak rólam mindenfélét. Szeretném hangsúlyozni, hogy bármit, amit rólam hallottak, hallanak és hallani fognak az elkövetkezendő időszakban, azt nagyon erős kritikával figyeljék. Legjobb, ha el se hiszik. A legfrissebb, hogy én Allahot imádom. Gondolom, hallottak róla, hogy én Allah imádó lettem. Na, és akkor jöjjön a kis történet, hogy mi is történt itt valójában. És akkor önök el tudják majd dönteni, hogy amit a médiában hallanak, és ami a valóság, az fedi-e egymást, vagy sem. Azzal kívántam kedveskedni az ott lévő török hallgatóknak és egyetemi oktatóknak, hogy megkértem a török tolmácsot, hogy fordítsa már le nekem törökre ezt a mondatot, hogy törökül szólhassak az ott lévő emberekhez. Akik megtiszteltek engem azzal, hogy meghallgattak, mint ahogy most önök is. Lefordította nekem a török tolmács ezt a mondatot. Ugye elkövettem azt a hibát 2013-ban… Hát ki gondolta volna, hogy ebből ekkora nagy kalamajka lesz… Hogy elmondtam ezt a mondatot törökül. Csak hát törökül az Isten Allahnak van mondva. Én ugye azt a mondatot mondtam, hogy mi Atilla unokái vagyunk, és Atilla unokái nem félnek senkitől, csak a jó Istentől. Most ebből, amit a híradásokban önök is láthattak, hallhattak, az lett… Hát mi történt? Vona Gábor elmondta ezt a mondatot a Marmara Egyetemen török egyetemisták és oktatók előtt. A híradásokba meg az került bele, hogy Vona Gábor szürke farkasos terroristák előtt Allahot imádta. Nem tudom, érzik-e, hogy hogy működik a média-manipuláció? Ennek az előadásnak a végén, a nézőtéren én megláttam egy török fiút. És tudják, mi volt a kezében? 2013. Egy székely zászló. Megkérdeztem tőle, hogy… Az előadáson. Hogy tudod, milyen zászló az? És mondta, hogy hát ez egy magyar zászló. És mondtam, hogy igen, de azért ez egy speciális magyar zászló. És elmondtam nekik, hogy tudjatok róla, hogy valahol Közép-Európában, a Román állam területén, Erdélyben élnek székelyek, akik szintén Atilla unokái. Nekik vannak törekvéseik. Akarnak maguknak jogokat. Önrendelkezést. És nem tud róluk a világ. Ti sem tudtatok róluk. Pedig ők is Atilla unokái. És tudják, mi történt ezután? Ez után történt a tüntetés. Azok a török fiatalok… Nem szürke farkasos terroristák! Török egyetemisták! Akik ezt meghallották, elmentek az isztambuli nagykövetség elé, és kifeszítették… Elmentek az isztambuli román nagykövetség elé, és kifeszítették a török… ööö… a székely zászlót.”

Aki farkast kiált

No, ez jó hosszú volt. De minden szava aranyat ér. Mert akkor nézzünk is néhány képet az isztambuli tüntetésről! A galériában mindösszesen 9 kép található. Rögtön a második fotón az látható, amint többen is mutatják a Szürke Farkasok jelét. És hogy biztosra menjünk, még egy Szürke farkas zászló is emeli az összhatást. A harmadik fotón szintén a Szürke farkasok jelét mutatják. A hatodik fotón szintén feltűnik egy Szürke farkas zászló. A hetedik képen újra csak a Szürke farkasok kézjelét mutatják, meglehetősen sokan. A nyolcadikon megint az a bizonyos Szürke farkasos kézjel. És nem csak ez az egyetlen hazugság ebben a beszédben. Mi itt, külhoni indiánok ugyanis, akiknek wigwamjaikban már van wifi és varázsdoboz, eléggé képben vagyunk a történéseket illetőleg. Ha tehát a sápadtarcú hozzánk jár hazudozni, akkor azt bizony a fejére olvassuk. Mert, hogy utána tudunk nézni, mi mikor, miért és hogyan történt. Példának okáért felütjük a Google nevű sámánoldalt, s még egy békepipa elszívására sincs időnk, máris megjelenik a keresőben, hogy a székely-török barátságot egy bizonyos Fatih Erge nevű török újságíró már 2006 óta ápolja. Több mint 12 éve járja a székely falvakat, városokat. Kopjafákat hasonlít össze török, kirgiz, kazah kopjafákkal. A székely kapuk jelképrendszereit értelmezi. Emberekkel beszélget, riportokat készít.  Ebbéli tevékenységéért Péter Jánostól, a Székely nemzeti Tanács tavaly elhunyt alelnökétől személyesen vehetett át elismerő oklevelet.

A kép baloldalán a tavaly elhunyt Pétert János. A kopjafa mellett guggol: Fatih Erge

Tehát enyhén szólva is huszáros csúsztatás azt állítani, hogy a törökök addig hírét se hallották Székelyföldnek, s hogy ez a sápadtarcú beszédének köszönhetően változott meg. S ez még akkor is otromba lódítás, ha történetesen egy szerencsétlen oszmán kófic azt hiszi a székely lobogóról, hogy az a magyar zászló. No de azt állítani, hogy a farkas az nem farkas? Igaz, ami igaz, minékünk a kiemelten preferált vendégriogatónk a medve. De azért farkasból sem szorulunk importra. Éppen ezért meglehetősen pontosan fel tudjuk ismerni. Ahogyan ezer közül a nem tiszta beszédű embert is. Hogy ez valami különleges székely virtus lenne? Alig hiszem. Inkább valami olyan, ami bennünk egy kicsit jobban megmaradt, mint másokban. Mert annyian annyiféle módon jöttek már hozzánk mosolyogva, bal kezükben díszes ajándékot felénk nyújtva. De a hátuk mögé dugott jobb kezükben legtöbbször kés lapult.

Timeo Danaos et dona ferentes

Mi végre lehetett akkor ez a fenenagy székely-török barátsági tüntetés, melyről meglehetősen hitetlenkedve még a román média is megemlékezett? Ennek oka egyszerű. A szélsőségesek mindig, minden országban ugyanazon séma szerint működnek. Először is nem ismerik el a regnáló államvezetést. Másodszor pedig, annak elmozdítását csakis erőszakos eszközökkel tartják elképzelhetőnek. Az erőszakot pedig, ha kell, importálni is hajlamosak. Nekik az olyan üres és populista szólam, miszerint mind Atilla unokái vagyunk, elég kohéziót ad arra, hogy nyilvánosan erőt demonstráljanak. Akár a román nagykövetség előtt is. Egy számukra teljesen ismeretlen zászlót lengetve. S mivel egy közel 82 milliós országról beszélünk, a szélsőségesek száma is ehhez igazodik. Ezzel a tüntetéssel tehát a mi ügyünk, egy jottányit se ment előre. De hátra majdnem.

S ami az egész hozadéka? Amiből minden kiindult? Hogy ők és mi… Atilla unokái? No, egyet tudok. Én nagyapám unokája vagyok. Ő meg az ő nagyapjáé. Meglehetősen sokáig tudjuk folytatni a sort. Akár egészen addig, amíg bejöttek ide az oszmánok. Mondom oszmánok. Nem türkök. Hol voltak azok akkor már? S ha van is rokonság köztünk és az oszmánok között, nos, az nem más, mint a hódoltság alatt a szandzsákok éves gyermek-beszolgáltatása során elhurcolt ártatlanjaink okán van.

Semmi bajom a törökökkel. Ahogyan más néppel sem. Csupán óvatosságra int a múlt. Mert ugye, az csak merő ábránd, hogy ősi rokonág kötne össze minket. De az meg a sivár valóság, hogy enyhén szólva sem egy kultúrkörben szocializálódtunk. Boszporusz ide vagy oda, Törökország az iszlám bástyája. S még ezzel se lenne semmi baj. Mert az elmúlt évtizedekben semmi jelét nem mutatta az erőszakos nyugati terjeszkedésnek. És azzal sincs bajom, h egy tiszta lelkű, valóban tudni akaró újságíró idejön, minket megismerni, megszeretni. A hatalmasan nagy gond ott van, hogy ahogyan más népek szélsőségeseiből, úgy a török szélsőségesekből se kérünk. Tüntettek az autonómiánkért? Nem kellett volna. Nem kértük. Kiálltak a jogainkért egy unalmas szombat délutánon, négytől hatig? No, minekünk itt egy kicsivel tovább kell magyarságunkat őriznünk, óvnunk, s hagyományoznunk a következő generációra.

Egyetlen, óriási tanulság

Az egész székelyudvarhelyi (és marosvásárhelyi) fiaskónak egyetlen nagy, óriási tanulsága van. Aki magyar politikus idejön, az a hazugságokkal teli zsákját – ha van neki olyan – tegye le szépen a határon! Nem kérünk belőle. Elég nekünk a saját politikusaink ocsúval teli szavaiból kiválogatni a tiszta búzát.  S elég gondunk, bajunk van nekünk ahhoz, hogy tiszta szívvel visszautasítsuk az anyaországi választások összes mocskának a mi nyakunkba való zúdítását.

No, Isten megáldja minden rézbőrű testvéremet, Aradtól Gyimesig.

Doó János