Névjegykártyáján azt írja: medvepásztor. A világhálóra bepötyögtetve ezt a szót, csak egyetlen nevet ad ki. A Szin Jánosét. Akinek nem csak foglalkozása, de életútja is különös: gazdag volt, szegény lett, és most boldogan él. És még boldogabb lenne, ha a székely ember gondolkodását meg tudná változtatni. Nem mindenben, de nem is akármiben – a medve megítélésében. Szin János szerint ugyanis Székelyföld legnagyobb gazdasági potenciálja éppenséggel a barnamedve, és ezt medvepásztori tevékenységével bizonyítja is.
Alig több mint egy éve került Székelyföldre, azóta felépített két medvelest, folyamatosan tanulmányozza a nagyvad életmódját, és bár nem tartja magát medvespecialistának, számos érdekes dologra kellett rájönnie. Például arra, mennyire igaz az a mondás, hogy a verekedés úgy kezdődött, hogy a koma visszaütött. Szin János szerint ugyanis nem létezik medvetámadás, ő a számos, általa megismert esetből azt látja, a medve csak védekezik, de sosem támad önszántából. És neki az a feladata, hogy a medvét megvédje az embertől. Ezt jelenti ugyanis a medvepásztori foglalkozás.
Egy nem hétköznapi életút
Szin János a magyarországi Szentesen született, vállalkozóként élte életét húszéves korától. Nagyon gazdag volt, jól menő céggel, kedvenc szórakozását a vadászatban lelte meg. Hobbijára nem sajnálta a pénzt, képzett, nagyon drága vadászkutyákat vásárolt, egzotikus trófeákért bejárta a világot, vadászott Afrikában és Dél-Amerikában, otthon, Magyarországon luxusházban élt fényűző körülmények között. Aztán egyik napról a másikra minden megváltozott: 34 éves korában súlyos betegség érte.
– Amikor kiderült, hogy agydaganatom van, akkor kerestem a legtöbb pénzt az életemben – emlékszik vissza Szin János. – Álltam az ablak előtt, néztem a farmomon a lovaimat, ahogy legelnek, és az Úrhoz fohászkodtam, hogy tartsa meg az egészségemet, nem kell nekem vagyon semmi, csak lássam a gyerekeimet felnőni. Az imáim meghallgattattak, megműtöttek, jóindulatú volt a daganat, és teljesen egészséges vagyok ma már, viszont miután az Úrtól megkaptam, amit kértem, nyilván azonnal el is feledkeztem róla. Éltem ugyanúgy a nagyvilági életemet, ahogy azelőtt, majd egyszer csak pár év múlva megkopogtatta a vállamat az Úr, hogy volt egy alkunk, emlékszel-e rá, barátom, azt mondtad, hogy neked nem kell vagyon, hát ha nem kell, akkor ne legyen.
Szin Jánosból egyik napról a másikra földönfutó lett, mint mondja, könyvbe kívánkozna az is, hogy milyen körülmények között veszítette el vagyonát – de erről nem szívesen nyilatkozik, annyit mond csupán, hogy „rajtam kívül álló okok miatt, mások segítségével” vált szegénnyé. De talán ez a pillanat volt életében a legmeghatározóbb.
Szenvedések árán tud az ember bölcsebbé válni
A vagyon elvesztése különbözőképp érinti meg az embereket: van, aki nem tudja újrakezdeni az életét, legtöbben mégis megpróbálnak talpra állni, megmutatni, képesek visszatornázni magukat ugyanoda, ahonnan leestek vagy lelökték őket. Szin János is talpra állt, de nem hajhászta többet a pénzt. Betegségéből való felépülése és vagyona elvesztése teljesen megváltoztatta értékítéletét.
– Szenvedések árán tud az ember bölcsebbé válni. Ma már teljesen mások az értékek számomra, legfontosabb a boldogság, az egészség, a család, a barátok, a medvék, ma már ez az én vagyonom, és ezt senki nem tudja elvenni tőlem. Amit más ember a pénzzel hajszol, nekem megvan pénz nélkül is, ezek a mindennapjaim. Boldog vagyok, itt élek a Hargitán, járom az erdőt, mindennap csodálatos környezetben élek. Egyébként ez volt gyerekkori vágyam, diákként sokat olvasgattam Széchenyi Zsigmond útleírásait, sokszor villanyoltás után, a takaró alá becsempészett zseblámpa fényénél, és arról álmodoztam, hogy valahol Erdélyben, a világ végén egyszer majd én is egy kis házikóban élek, vadőr leszek. Aztán az élet másképp hozta, saját vadászterületeim, vadőreim voltak, végül az Úr úgy intézte, hogy nekem semmim se legyen, mégis minden vágyam teljesüljön.
Afrikából Erdélybe
Szin János vadászként bejárta a világot, Erdélyben is többször megfordult – most azonban teljesen más körülmények között került ide, és úgy tűnik, itt meg is találta megnyugvása ösvényét. Ez a történet is, mint annyi más életében, különlegesen alakult. Máté Bencét, a mára már világhírűvé vált magyarországi természetfotóst gyerekkorától ösztöndíjjal támogatta, sőt, amolyan pótszülőjévé is vált, hiszen Bence életének alakításában szülei sokszor kikérték az ő véleményét is. Néhány évvel ezelőtt Bence felhívta, hogy van nála valaki, akit feltétlenül meg kell ismernie. Böjte Csaba ferences szerzetes volt a vendég, aki tudomást szerezve arról, hogy Bencének fotóbázisai vannak Costa Ricában, Brazíliában, Afrikában, Magyarországon, azzal kereste fel a fiatal fotóst, hogy milyen jó lenne megcsinálni ugyanezt Székelyföldön is:
jót tenne a medve megítélésének, az emberek végre megismerhetnék, látnák, hogy nem egy vérengző fenevad, és hogy hasznot is lehet húzni belőle, a gyerekek az otthonban pedig megtapasztalhatnák, hogy nem kell külföldre menni pénzt keresni, egy jó ötlettel itthon is lehet boldogulni, és nem utolsósorban jó híre menne Székelyföldnek is.
– Bencének megtetszett az ötlet, mondta, hogy neki nincs ideje rá, de egy feltétellel hajlandó belevágni: ha én menedzselem ezeket a dolgokat. Akkor érkeztem haza Afrikából, Zambiában dolgoztam előtte, Bence felhív, hogy te, beszéltünk erről a székelyföldi projektről, meg kéne csinálni, menjünk ki, nézzük meg. Kérdem, mikor? Holnap. Jó, menjünk. Tehát így dobtak le engem ide ejtőernyővel gyakorlatilag. Kicsit nehéz volt az elején, senkit nem ismertem, azt sem tudtam, hova kell menni enni vagy mit hol lehet vásárolni, de nem olyan bonyolult dolgok ezek, különösen, hogy magyar nyelvterületre kerültem. Ráadásul Afrika nagyon jó felkészítőterep volt, mert azért itt is lassan őrölnek az Isten malmai, egy kicsit lassabban haladnak a dolgok, mint Magyarországon, de én megszoktam, és ma már azt gondolom, hogy nem költöznék vissza Magyarországra, itt képzelem el a jövőmet.
A medve mint gazdasági érték
Világszerte nagy üzlet a vadles, Szin János a finnországi példát ismertette. A skandináv országban nagy hagyománya van az ilyen szolgáltatásnak, ott nem 30 eurót kérnek el egy turistától a medveles látogatásáért, és nem is lehet egy napot megvenni, legalább kettőt, hármat vagy inkább egy hetet kell kifizetni, ráadásul hónapokkal előtte le kell foglalni.
A finneknél 2017-ben 9000 medveturista 7 millió eurót hagyott ott. És ezt csak a medvelesért, nincs ebben az összegben benne az egyéb szolgáltatások – a szállás, az autóbérlés, a más célú kirándulások – ára.
Pedig, mondja Szin János, Finnországban sokkal nagyobb területen sokkal kevesebb a medve, mint Székelyföldön, és ott a szezon is sokkal rövidebb, mint nálunk, itt egész évben lehet medvét látni.
– Szerintem Finnországnál sokkal vonzóbb turistacélpont Drakula hazája, sokkal egzotikusabb a vadkelet, itt sokkal nagyobb potenciálja van a medveturizmusnak. Nem hétmillió euró, hanem annak a többszöröse. Mi nem tudjuk, micsoda érték van a kezünkben. Egyébként milyen más lenne a medve megítélése, ha az emberek látnák, hogy Marika néninek egy évben hetven japán turistája érkezik, akik naponta ötven eurót fizettek a szállásért. Marika néni is másképp ítélné meg a medvét, és nyilván onnan kezdve a medvebaleseteket nem felfújnák, hanem inkább eltitkolnák. Ekkor kerülne a medve méltó helyére, mert úgy gondolom, hogy óriási érték, ilyent csak örökölni lehet, aztán vagy ki lehet használni a lehetőséget, vagy ki lehet irtani egy fajt.
– Felismerte ezt még valaki ebben az országban, van még máshol is medveles Romániában?
– Kevesen vagyunk, mintegy hat komoly medveles van az egész országban, olyan szintű, ahová nyugati turistát is nyugodtan lehetne hozni. De lehetne sokkal több is, lehetne közösen lobbizni, lehetne egy marketingesünk, akit közösen fizetnénk, aki járna Németországba, Ausztriába, Amerikába, Japánba, Kínába minden kiállításra, és toborozná a medveturistákat.
Egy árva bocs
Itt tartottunk a gondolatok fűzésében, amikor magam is medveturistává váltam. Igazából nem azért választottuk a lest beszélgetésünk helyszínéül, hogy a medvék látványában gyönyörködjünk, hanem egy csendes hely kellett, és a medvelest amúgy is le kellett fényképeznem.
Egyszerű felépítmény ez a les. Szolid faépület, ablakai – amelyeket, amikor nem használják, felhúzható fatábla takar – egy tisztásra nyílnak. Vadföld az, magyarázza Szin János, egy olyan irtás, amelyet felszántanak, bevetnek zabbal, hogy a vadaknak legyen, amit enniük. És a vadak rá is járnak, legalábbis a medvék biztosan. Mert a lesből figyelték meg már egyszerre több medve hancúrozását is. Ez, amelyik megjelent szűk fél órával odaérkezésünk után, nem is medve, csak maci. Egyéves és két hónapos lehet, a medvepásztor szerint elpusztulhatott az anyja, mindig egyedül jár, kissé nyeszlett is, szőre csapzott, nem olyan fényes, mint általában a jól tartott állatoknak. Ezt zsebre tudod tenni, olyan ártatlan, jegyzi meg Szin János, miközben én fényképeket készítek a lesből, biztonságban érezve magam. A medve ugyanis nem látja, hogy van-e mozgás benn az épületben, az ablakok úgynevezett detektívablakok, azaz kívülről tükör, belülről átlátszó. Oda lehetne menni hozzá, meg lehetne simogatni, folytatja Szin János, de ezzel elvennéd a szabadságát. Én megelégszem pár felvétel elkészítésével a medveles biztonságából. És úgy tűnik, a macinak sincs a barátkozáshoz most kedve, ahogy jött, szép csendben, úgy is távozik.
(folytatjuk)
Váry O. Péter / Háromszék