Szem előtt tartva a régi jó szabályt, miszerint „hír az, amit nem akarnak, hogy megtudd; minden egyéb csak reklám”, illetve arra gondolván, hogy a tegnapra beharangozott sajtómegbeszélésen úgyis azon lesz a hangsúly, előzetesen megejtett, szokásos év eleji interjúnkban nem a tavalyi megvalósításokról meg az idei tervekről kérdeztük Kovászna Megye Tanácsának elnökét. Inkább arra voltunk kíváncsiak, miként gondolkodik, s ez alapján mire számíthatunk Tamás Sándortól, az embertől.
– Megyevezetőként mit tapasztalt: megérte (az RMDSZ részéről) bármilyen együttműködés a kormánypártokkal?
– Legyen világos: nem vagyunk szerelmesek sem a jobb-, sem a baloldalba. Egyelőre nincs más alternatíva gondjaink (részleges) megoldására, mint a jelenlegi kormánypártok.
– Volt-e olyan nyilatkozata, ígérete az elmúlt év folyamán, amit utólag megbánt vagy elhamarkodottnak ítélt meg?
– Volt bizony, de nem szívesen „dicsekszem” velük.
– A brassói ügyészség pont egy évvel ezelőtt indított eljárást Ön ellen háborús bűnök és népirtás nyilvános támogatása, illetve demagóg eszmék nyilvános hirdetése vádjával. Annak mi lett a vége? Azóta érték-e még ilyenszerű kellemetlen „meglepetések”?
– Ajaj, nem is egy! De voltam katona, fel vagyok készülve a szolgálatos feljelentők „fogadására”. Bár az az érzésem időnként, hogy egyre többen vannak. Viszont, aki fél a sötétben, ne menjen az erdőbe. A jó politikus ütésre keményedik. Az, aki ütésre puhul, az gyorsan hagyja abba ezt a mesterséget.
– Még mindig A keresztapát tartja a kedvenc filmjének vagy mondjuk A bakancslistát?
– Sok mindenre emlékszik a főszerkesztő úr! Vannak, persze, újabbak is. A kemény műfajban A túlélő vagy a Holtpont. Egy másik műfajban: Farkas Totem. És egy ráadás: Aurora borealis.
– Ha csak egy bizonyos pénzösszeg fölött rendelkezhetne és csak egyetlen célra fordíthatná, mire költené: aszfaltozásra vagy könyvkiadásra?
– Ne hozzon ilyen nehéz helyzetbe, de értem a kérdést. Ugyanolyan fontosnak tartom a kulturális erőtér kialakítását és erősítését, mint az infrastrukturális fejlesztés. Előbb a kulturális háttér, az identitás, hogy legyen, akinek aszfaltozni, mert egy nemzet nem attól lesz erős, hogy jók a statisztikai adatai, hanem attól, hogy becsben tartja a kultúráját. Meggyőződésem, hogy a kulturális intézményeink az identitásalkotás eszközei.
– Már korábban is hallottam öntől az „erőtér” kifejezést. Kifejtené, mire gondol?
– Ahhoz egy kicsit nagyobb „tér” kell az újságban. Javasolom, térjünk vissza egy önálló anyag erejéig.
– Jövőben ismét helyhatósági választások lesznek. Mit gondol, még mindig mozgósító erővel bírhat a székelyföldi autonómia, mint jelszó? Ön a lelke mélyén hisz ebben? Vagy valami más irányt kellene szabni a romániai magyar politizálásnak?
– Hiszek benne! A csüggedőket, a megfáradtakat, a reményvesztetteket szeretném emlékeztetni, mi volt 1849 legnagyszerűbb leckéje: a 170 évvel ezelőtti szabadságharcosok javarésze iparos emberekből, az eke szarvát fogó földművesekből, tanítókból és – lássuk be – nem túl sok katonából állt. A szabadságharc szikrája, Gábor Áron is asztalosmester volt. Bár akkor sem látszott fényesnek a jövő, mégse törődtek bele a kilátástalanságba, mert hatalmas volt a hitük. Nem fogadták el, hogy a jövő nekik semmit se tartogat, és hitből, szabadságvágyból és hazaszeretetből a legnagyobb dolgot hozták létre, amit ember létrehozhat: megszervezték a székely szabadságharcot, és ezzel visszaadták a székely nemzet méltóságát. Ha csak feleannyi hitünk lesz, mint amennyi nekik volt, még a hegyeket is meg tudjuk mozgatni. Mi hiszünk benne, hogy Székelyföld azoké lesz, akik dolgoznak, küzdenek és áldozatokat hoznak érte.
– Inkább a Budapestről, Bukarestből vagy a Brüsszelből érkező híreknek szentel nagyobb figyelmet?
– Mindháromra odafigyelek, mindhárom fontos a jövőnk szempontjából. Viszont a Budapestről jövő híreknek hinni is lehet.
– Mit tart az erdélyi magyarságra leselkedő legnagyobb veszélynek? Az elvándorlást? Beolvadást? A közömbösség eluralkodását? Az elszegényedést? A hitvesztést? A nemzettudat gyengülését? Vagy egyebet?
– A hitvesztés a legnagyobb ellenségünk.
– Ha mindenképpen gesztust kellene gyakorolnia, milyen könyvet ajándékozna Sebastian Cucu prefektusnak, Ioan Lăcătușunak, Mircea Diaconnak és Dan Tanasenak?
– Jó poén! Szétválasztanám a „magyarfalókat”. Sebastian Cucu a megyénk szülötte. Jobban érti a kérdést, felkészültebb, beágyazottabb, ravaszabb. A másik három személyt a nyakunkra ültették. Fizetik őket, hogy bosszantsanak. Zsoldosok. Ezek az igazi bevándorlók. Egy 50 banis „nájlonpungával” jöttek, s most azt hiszik, övék az ország, pedig nem tart örökké a pünkösdi királyságuk. Nemrég adtunk ki egy kétnyelvű könyvet Románia címeréről, amelyben Szekeres Attila szépen leírja, hogy Románia összes címerét magyarok tervezték, rajzolták, festették. Az 1867. évit és 1872. évit a kolozsvári Szatmáry Pap Károly, a mostani címer elődjét pedig 1921-ben Keöpeczi Sebestyén József. Ez az a könyv, amit nem szívesen olvasnak, mert az igazság van benne.
– Idén szándékában áll-e végigjárni a Király útját?
– A tavalyról maradt egy baráti ígéretem önnek: együtt fogjuk bejárni Mátyás király háromszéki útját, ahol 1467-ben feltételezhetően végigment. A Ștefan cel Mare moldvai vajda ellen induló serege novemberben az Ojtozi-szoroson, de nem a mostani országúton kelt át. Azt az utat fogjuk a főszerkesztő úrral együtt megkeresni, bejárni.
Kocsis Károly / Székely Hírmondó