Álmomban Széken jártam. Nincs ebben semmi különös, három éve nem voltam, és hiányzik, mint a fene. Azt az utat választottam, hogy Zsuknál lekanyarodom a főútról, elhagyom Nokiafalvát (amikor még nagyon ment a szekér, odatelepültek a telefonosok, hogy valami egészen vérlázító munkabért fizessenek a helyieknek, akik persze még ennek is örültek), Gyulatelkét és a kis szerpentint, amit úgy szeretek, és ahonnan pazar kilátás nyílik a szelíd mezőségi dombokra, el a sós fürdőt, ami a valószínűsíthető beépítés miatt hamarosan végleg megváltoztatja majd a tájat, el az esztenákat, és Forrószegnél érkezem be a faluba.

Széki lassú

Lassan elgurulok a szombatosok péksége mellett, ahová ha a gyerekekkel mentem, visszafelé már az úton széttéptük a kenyeret, forrón persze. Aztán az asszonypiac jön, ahol az utánfutókon a malacok albínós szempilláik alól sűrűn pislogva várják életük következő, alighanem utolsó állomását, és aztán hagyom még egy darabig egyre hevesebben dobogni a szívemet, ami majd csak akkor lassul kissé, amikor végre leroskadok az utolsó kék házikók egyikének tornácán, és megpillantom Zsuzsi nénit, amint éppen kiereszti a tyúkokat a patak partjára, a fűzfák alá, és előbb a tánctábor felé fordulok, ahol Halmos Attila és Kongó muzsikálnak éppen Pali Marci bandájával, de a zenébe valahogy lassan belekeveredik egy blues a The Doorstól, és ez azt jelenti, hogy a szomszéd is felébredt, és én is az Úr kegyelméből, méghozzá itt, „magyarban”. És így is jó.

Az álomnak egy aggasztó hír vet véget, néhány perc múlva már azt olvasom, hogy Szék vesztegzár alá került a Covid miatt. Se ki, se be, az élelmiszert önkéntesek hordják a házakhoz. Paradox módon ez nyilván részben annak is köszönhető, hogy a hosszú elzártság után, amelyből legfeljebb ha Kolozsvárig volt kitekintés, a szorgalmas és gyarapodni vágyó székiek előtt kitárult a világ, és szétszéledtek egész Európában, időseket ápolni és házakat építeni, a vírus meg ugye nem ismer határokat. Most valószínűleg maradt a skype-os aggódás, mert ki ott maradt éppen Székvárosban, ki meg mondjuk „Olaszban” rekedt, ahol már komplett tartományokat zárnak le ismét.

Pista barátom, aki az alapjáraton is frenetikus széki humort képes pillanatok alatt elképesztő magasságokba repíteni, a tavaszi hadjárat során még némi szkepszissel megtoldva viccelődött a helyzeten, mostanra viszont gyanúm szerint átállhatott a fekete humorra. Elképzelem azt is, ahogy az enyhítések után a „szikiek” majd maszkban ugranak át a szomszédba és járnak a templomba, ahol ez a kényszerű kiegészítő idomul a viselethez, és beépül a nyelvbe. Mert nem lehet másként egy olyan helyen, ahol a burgonya természetesen nem krumpli, de még pityóka sem, hanem egyenesen magyaró. Amit természetesen a helyesírás-ellenőrző nem ismer fel, de attól még így van, évszázadok óta.

Aztán még persze az is közrejátszhat abban, hogy napok óta Székre és a székiekre gondolok, hogy esténként Széki Soós János Vándorforrás (Magyar Napló, 2019) című kötetét olvasgatom és Korniss Péter fotográfiáit nézegetem. Utóbbiakat ki tudja hányadszor már, hiszen segítenek visszarepíteni a hetvenes évekbe, amikor még mindenki viseletben rótta a sáros utcákat, és minden szegben volt legalább egy táncház. Azaz egy csűr vagy egy szoba, ahol a szigorú szabályok betartásával lezajlott előkészületek után a fiatalság kieresztette a gőzt, mit sem tudván arról, hogy éppen létrehozzák a világörökség egy csodás részét. Ahogy Kányádi Sándor írta: „Egy pár lány, két pár lány / fekete-piros fekete / táncot jár.” Széki Soós János ebből a hagyományból merít. Na ja, könnyű neki, beleszületett. A novelláskötet címe pedig azért Vándorforrás, mert a szerző édesanyja arra intette fiát, ha friss vízért küldte, hogy alázattal merítsen a forrásból, majd így folytatta: „A kút közelében lassítsd lépteiden, lopakodva közelítsd meg, nehogy felzavard!”

Merthogy Szék kútjait emberemlékezet óta talajvíz vagy, ahogy a helyiek mondják, vándorforrás táplálja. Soós János azt írja, hogy hiába közelítettek felé lábujjhegyen, imádkoztak előtte levett kalappal, egyszer csak elunták a szikföldet, és arcuk tükörképével a hátukon elszöktek tőlük. Mondatai úgy simogatnak vagy éppen karcolnak, mintha Marquez és Nyirő vezették volna a kezét, mégpedig egyszerre. A mágikus mezőségi realizmus elszabadult, énekelni szabad. Széki Soós János úgy ír, hogy aki ismeri Széket, még az illatokat is érzi, aki meg nem, az indulna.

Hegyi Zoltán / Magyar Nemzet

1 Megjegyzés

  1. TÓDUCZ

    Kedves Hegyi úr, Ön nem csukázott soha a széki tóban, én igen egykor sokszor. Azóta megszarkov kettősödött a világ arrafelé is.

    Válasz

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük