Fotó: EMNP – Bihar megye

Abban a számomra igazán különös helyzetben találom magam, hogy kénytelen vagyok egy román történelmi térképet védeni.

Mivel Londonban élek (meg is kaptam ezért a magamét Magyari Tivadartól, aki néhány éve, történelmi térkép tárgyú vitánk során, jobb híján, bár bő mellébeszélés mellett, azzal próbálta védeni, amit kifogásoltam, azaz, hogy az RMDSZ – a jobb meggyőző erő kedvéért? – magyar nyelven juttatott addig csak román atlaszokban hozzáférhető történelem-átíró térképi propagandát erdélyi magyar diákok kezébe, hogy ismételten is, mintha ezen valami múlna, le-„a távoli Londonban élő”-zött), csak késéssel értesültem egy nagyváradi kiállításról, illetve annak egy térképéről, melyet Csomortányi István marasztalt el az Erdély.ma szeptember 23-ai „A megyei tanács szerint Szolnok, Szeged és Sárospatak is román föld?” című cikkében.

Csomortányi megközelítésének szelleme, ez már a föntiekből is látható, nem áll távol tőlem. Hasonló indíttatású észrevételeket máskor is tettem, a Pascu féle 1971-es Atlas istoric tendenciózus beállításainak és más súlyos problémáinak ismertetésekor de még a kolozsvári egyetem Erdély történelmi térképezése  tárgyú konferenciáján esedékes előadásomat is kétségtelen, hogy a szervezők kapcsolódó gondolataim miatt tiltották le. Saját, Erdély történetét bemutató  atlaszom, Erdély történetének atlasza sem tűnik vonzónak a román könyvkiadás számára. Igaz, román kiadónak eddig csak egynek kínáltam, de ők – értékelhető őszinteséggel – kerek perec megmondták, hogy nem kérik, mert az ő történelem fölfogásuk más.

Ilyen háttérrel – emiatt tértem ki rá, és mert az is sejthető mindebből, hogy talán  tudom miről beszélek – meglepőnek tűnhet, hogy nem osztom Csomortányi fölháborodását afölött, hogy, amint írja, egy kiállított térkép „Nagy-Romániát nem is az 1920 utáni határaival ábrázolja, hanem – elképesztő módon – még azt is a teljes Tiszántúllal, a Bodrogközzel, Kárpátalja déli területeivel, Dél-Galícia, Odessza város és környéke, Várna város és környéke, valamint a teljes, a Tiszáig tartó Bánság területeivel kiegészítve.”

Pusztán a kifogásolt, az interneten is elérhető térképről szólok. Váradon utoljára nyáron jártam, akkor is csak átutazóban. A kiállítás egészéről mindössze hallottam, nem volt alkalmam megismerni, sőt bevallhatom, más részletei nem is valószínű, hogy különösebben érdekelnének. Lehet, hogy a kiállítás megtartása magyar nemzeti szempontból indokoltan kifogásolható. A cikk szerzője más panaszai jogosságát sincs okom vitatni. Írásának azonban, és vele a sajátomnak is, a lényege a térkép. A valóság az, hogy e téren Csomortányi egészen melléfogott. Azért nem lehet azonosulni jogosnak csak tűnő méltatlankodásával, bármennyire is indokolt lenne, ha a térképen tényleg az szerepelne amit ő tévesen belelát, mert a térkép, ha valaki jól megnézi, rá kell, hogy jöjjön, nem tartalmazza azt amit kritikusa róla elképzel.

A vastag vonal ti., amelyet ő „a román nemzetnek a szomszéd államokkal szembeni területi követelései” határának fog föl, nem az. A francia nyelven készült térkép jelmagyarázata világosan közli, hogy a készítők szándéka szerint a vonal jelentése „Dácia határa a római hódítás előtt, a Kr. előtti első század kezdetén és Dácia Traianáé a római hódítás után a Kr. utáni első században”.

A térkép, amint azt készítője a vonalakra nézve összesítetten le is szögezi, „történelmi térkép”, rajta „a román tartományok” (úgy látszik, a legalább részben románok lakta területekre utal) sok más különböző időben fönnállott  (vagy annak tartott) határa is szerepel. Kifejezetten sehol semelyikre nézve sem mondja azt, hogy bármelyikük román követeléseket mutatna. Sőt, az egyikről (a mai Magyarország irányában később Trianonban húzottól alig eltérőről) azt közli, hogy az a párizsi békekonferencia által 1919-ben, a térkép kiadása évében elfogadott vonal. Ezt veti tehát össze a térkép a különféle történeti határokkal. Követelésről nincs szó. Lehet arra gondolni, és túl nagyot az ember bizonyára nem is téved, ha azt sejti, hogy a készítők közvetve azt is sugallni kívánhatták, hogy „de szép is lett volna még addig is mindent megkapni”, de ha az ember korrekt, nem vetítheti ilyen természetű föltevését állításként a térképbe. Senki nem követ el nemi erőszakot csak mert jól megnéz egy csinos lányt.

Ha bármi, magától értetődően csak az adott korra, semmi esetre sem a későbbiekre vonatkoztatható követelésszerűt tartalmaz a térkép, az az a másik vonal (a jelmagyarázatban a 11.), mely az antant által az 1916-os bukaresti szerződésben Romániának ígért területet övezi, de amit a térkép nem minden csúsztatás nélkül úgy magyaráz meg, mintha az a nép (értsd ti. a román) 1918 december elseji akarata szerinti lenne, de végülis ez sem más, mint egyike a történetileg valamiképpen létezett vonalaknak.

A Csomortányi által követelésnek tulajdonított vastag vonallal különben – ha már beszélünk róla – sok hiba van, kivéve azt amit Csomortányi annak gondolt. Súlyos tévedés egyrészt a római hódítás előtti önálló Dácia kiterjedését a későbbi Dácia nevű római provinciáéval még nagyjából is azonosnak tekinteni. A  provincia lényegesen kisebb volt. Másrészt pedig tévedés az előbbiről azt föltételezni, hogy annak minden irányban vonalszerű határai voltak. A korban ennek az alakulatnak, kivéve ahol a római állammal a Dunánál érintkezett, csak bizonytalanul elhatárolható uralmi területeiről lehet beszélni. Hogy ez mennyire igaz, kiderül abból a mulatságos részletből, hogy olyan helyen, ahol az ókori állam önkényes elhatárolására folyó éppen nem kínálkozott, de annak határt a térkép készítője mindenképpen akart húzni, jónak látta Máramaros megye az adott vonalon legkorábban a 16. században létező nyugati határát rajzolni a térképre a Krisztus születése körüli ország határaként!

Írásom szempontjából ez azonban mellékkörülmény. A lényeg Csomortányinak egy történelmi térkép – ha valaki érteni akarja – mindig szükséges gondos megnézése elmúlasztásából eredő, vagyis alapvetően elhibázott, ennyiben elég kínos mellényúlása. Képtelenség egy térkép jelmagyarázatának megnézése nélkül, csak föltevés vagy asszociáció alapján mondani róla ítéletet, és ilyen alapon „az őshonos magyarságnak az adott történelmi korral kapcsolatos jogos érzékenységébe gázolás”-ról beszélni akkor is ha az ember (ha magyar) persze minden „extra követelés” nélkül sem örül Trianonnak. Az már igazán a sulyok elvetése, hogy ez „alkalmat teremt arra is, hogy tovább rontsa az egyre inkább elszigetelődő román állam jószomszédi kapcsolatait”. Ugyan! Ő nem nézte meg a jelmagyarázatot.

Mint láttuk, egyszerű félrenézés az, hogy „a prezentáció paneljeinek egyike ugyanis nem kevesebbet mutat be, mint a román nemzetnek a szomszéd államokkal szembeni területi követeléseit.” Megnyugtathatom, a megyei tanács szerint – már ha ennek a térképnek a kor hangulatát és megközelítésmódjait egyébként sikeresen visszaadó kiállításából vezetnénk azt le – Szolnok, Szeged és Sárospatak nem román föld.

Tévedésének föltehetően kellemetlen azonosítása közben azért vígaszt jelenthet a számára, hogy az ilyesmivel nincs egyedül. Sőt. Igazán illusztris társaságban találhatja magát. Nem mindenkinek van képessége, türelme történelmi térképek értelmézésére. Csomortányi esetében ez, bár elhamarkodottságában sajnálatos, igazán elnézhető. Sokkal megrázóbb, amire van példa, ha egyébiránt kiváló történész kockáztatja meg, hogy úgy mondjon véleményt történelmi térképről, hogy erőfeszítést sem tesz arra, hogy az ott álló információt elolvasva azonosítsa annak tényleges tartalmát.

Bereznay András