Gyermekkoromtól abban a tudatban éltem, hogy a természet csak egy karnyújtásnyira van tőlem! Hogy csak ki kell nyújtanom a kezem és már meg is fogtam a fenyőgyanta illatot, a tiszta levegőt a számtalan, kellemes, neszezésből összetevődő csendet. A gyönyörködtetően hangzó „tatamadara” trillázását, a simogató esti szellő, álomba ringató meséjét és még sok minden egyebet, ami ezzel jár. Valamikor ez így is volt. De egy ideje nagyot zsugorodott a természet, felettem pedig eltelt egynéhány esztendő, melyek részben csökkentették hatótávolságomat (nemcsak az ökröm szarváig), de az iránta való ragaszkodásomat és lelkesedésemet növelte!
Nekem a természetet elsősorban a Hargita és környéke jelentette. Gyermekkoromban még a Hargita fenyvesei lefolytak egészen a fennsíkon szerényen meghúzódó településünkig. Úgy vett körbe bennünket, mint az egészséges emberi bőr, ahogy körbevesz egy végleges formát kialakított anyajegyet. Fenyőfák között kígyózó ösvényeken vitt az utunk a Hargitára vagy a szelterszi völgybe.
Ötven év alatt nemcsak a fennsík erdői fogytak el, hanem a hegyet is jócskán megkopaszították! Helyében legelők maradtak és állatcsordák sokasága talált ott megélhetésre.
A kerékpározás a természetben normál körülmények között kellemes időtöltés, közvetlenebb vagy a környezetedhez és így jobban megtapasztalod a világot. Hallod a külső hangokat, bőrödön érzed a nap sugarait és végigsimogatnak üde szellőcskék! Közben képek suhannak el melletted nem túl gyorsan, hogy időd legyen egy rövid mustrára.
Mondom, normál körülmények között. Amiről most írok az nem az. És nem értem, hogy miért kell pont nekem szembesülnöm olyan gyakran a normátlan helyzetekkel?
A szelterszi út festői helyeken tekerőzik alá a völgyben, vagy a folyóhoz vagy a domb lábához dörgölőzve, mint egy játékos hosszú kígyó, melynek sem farkát, sem fejét nem látni. Van ötven éve annak, hogy csak nagyon ritka gondozásba részesül. Pár száz hétvégi ház sorjázik lefele az almási völgyig, egyik szebb, mint a másik és korszerűek, fürdővel, benti vécékkel. Nagytöbbségük szennyvize egyenesen a folyóba ömlik. Hihetetlen, hogy nincs pénze annak az embernek ülepítő medencére, akinek telt egy villára, két kocsira, satöbbi? Tény az, hogy a Vargyas hegyi patak nyáron annyira büdös főleg kevés vízhozam esetén, hogy még Bolha kutyám is utál inni belőle!
Az még elviselhető volna, hogy gödör gödröt ér a töltött úton, mert megfelelő tapasztalattal ki lehet kerülgetni őket. De amikor valaki kitalálja, és azt hiszi, hogy jót tesz, ha pulykatojás nagyságú törtsalakkal szórja meg anélkül, hogy belehengerelné, csak úgy lazán azzal a céllal, hogy a járművek idővel beleverik a keletkezett gödrökbe, kitöltve azokat, akkor ez az állapot egy kerékpárosnak annyira kényelmetlen, hogy az már kínszenvedés!
Az említett kohósalak, ami zúzás után nem lehet gömbölyű szélű, legalább annyira vág, mint egy törött üveg darabkája. Mintha az még nem volna elég, a lazán fekvő göröngyök jobbra-balra dobálják a rajtuk gördülő kerekeket. Ez az elmesélt állapot egy bizonytalan és nehézkes haladást kölcsönöz, olyannyira, hogy a kerékpárosnak szüntelen rettegnie kell az oldalra csúszástól.
Ha valaki azt hinné, hogy ezzel vége a kényelmetlenségek sorozatának, akkor téved!
Mivel a Szeltersz völgye nagyon forgalmas turisztikai célállomás lett, naponta akár több száz kiskocsi – hogy ne beszéljünk a negyven tonnás követ szállító autótrénekről – illeg-billeg, kacsázik, bukdácsol a zörgő csikorgó törtsalak rétegen.
Sok közöttük az ismerős, akik már távolról intésükkel megtisztelően üdvözölnek, még mosolyognak is hozzá. Én szintén mosolyogva visszaintek és előzékenyen lehúzodom a keskeny útról. Akár szembejön, akár elkerül a kedves ismerős, vagy ismeretlen, olyan porfelhőt hagy maga után, amiből percekig nem látszom ki. Én arcom elé kapom sapkámat, hogy némileg védekezzek a porfelhőtől nem sok sikerrel, mert mire hazaérek, megtelik porral az orrom, fülem és szám is. És bizony megesik, hogy külső mosolyom dacára belső elégedetlenség vesz erőt rajtam! De ki ne lenne bosszús az én helyemben még akkor is, ha a jelenlévők nem felelősek érte? Alig fújom ki tüdőimből a port és csendesítem le háborgó lelkemet, amikor érkezik a következő kedves ismerős vagy ismeretlen ugyanolyan porfelhőt hagyva maga után!
Hát ezért van egyre távolabb tőlünk a természet!
Ha a kedves olvasó ismételten azt hinné, hogy végre lejártak a kerékpáros megpróbáltatások, akkor a kedves olvasó ismételten tévedne! Mert van ugyanis az út során három olyan potenciális veszélyhelyzet, amikor kutya rohan ki az udvarról, telepről és őrült ugatással lábikráidat célozza álkapcsával azért, hogy indokolatlan dühében a jármű nyergéből kirángasson! Nem hiába minden kerékpáros rémálma egy támadó harapós kutya, mivel ebben az esetben rendkívüli kiszolgáltatott állapotban vagy. A két kezed foglalt, lábaid úgyszintén és figyelmed is mivel az útra kell összpontosítani.
Bármennyire is vagyok állatbarát a saját épségem érdekében radikális megoldásokhoz voltam kénytelen folyamodni: mindenekelőtt a könnyen hozzáférhető zsebembe három gondosan kiválasztott követ (és nem salakot) helyeztem. De elővigyázatosságból még a jobb kezemben is szorongattam egyet miközben a kormányt sem engedtem el. Nagyon oda kell figyelni a veszélyes helyeken, mivel a támadás meglepetésszerű! A támadók már évek óta erre a technikára szakosodtak, amikor felhangzik a veszett ugatás akkora már nagy valószínűséggel meg is harapott! Ezért mihelyt megpillantottad nem adsz időt neki, felemeled jobb kezedet a kormányról és megdobod a nálad levő kővel. De nem állsz le, a zsebedből újabb követ veszel ki a biztonság kedvéért! Ha találat van, akkor az állat szűkölve menekül, a gazdája hamar előkerül és megfenyeget hangoztatván, hogy a kis kutyus csak játszani akart! Dénes barátomat csak úgy játékból annyira megmarta, hogy Csíksomlyón kezelték!
Ki tudja miért nem bírják az egyébként ember barátai a kerékpárosokat, valamilyen oka kell, hogy legyen ennek? Mindenesetre a postásokat sem azért támadják, mert postások, valószínű a kerékpárjuk miatt!
Ez a kutya dolog, minket szelterszi turistákat, már évek óta kísért, mint egy rettenetes álom. Mert volna rövidebb útvonal talán csak négy kilométeres, tizenkettő helyett a fennsíkon, toronyiránt, de a környéket legalább öt birkanyáj járja. Ahol ennyi birka van, ott juhászkutyáknak is kell lenniük s ez így van rendjén. Csakhogy ezek nem csak dúvadra, hanem emberre is támadnak. Kifüggesztettek ugyan néhány figyelmeztető táblát a környéken, hogy vigyázz harapós kutyák, de ez csak arra jó, hogy elijesszék a turistákat erről az útvonalról, de védelmet nem nyújtanak! Az illetékesek azzal védekeznek, hogy nyájaikból emberek is lopnak, ezért őriztetik kaukázusi juhászokkal. Hogy mi az igazság ebből, nem lehet tudni. De tény, hogy nem bírnak különbséget tenni a jó és a rossz ember között, ami nem lep meg ismervén önmagunkat! A baj az, hogy elkerülni sem tudod őket, mert hiába kerülöd el a nyájat hosszú ívben, a mindenhol csellengő őrző, védők becserkésznek és rád támadnak! Sajnos jobban kell tőlük tartani, mint a medvéktől, mert a medvék az esetek nagytöbbségében elkerülnek, de a juhászkutyák szinte soha!
Ezért kerül egyre távolabb tőlünk a természet, mert nemcsak zsugorodik, de egyre nehezebb lesz megközelíteni őt, de talán ez így igazságos, mivel mi emberek meg sem érdemeljük, hogy karnyújtásnyira legyen tőlünk!
Sebők Mihály