Nászta Katalin Erdély akkor működő hat magyar színházának ötvenhat művészét szólaltatta meg könyvében Fotó: Tofán Levente

„Egy olyan könyvet mutatunk be, amelynek nincs párja Erdély-szerte, de talán még Magyarországon sem. Megjelenésével pedig utolsó pillanatban került az asztalra annak a színésznemzedéknek a névsora, akik tagjai közül már nem egy valahonnan fentről figyel bennünket” – fogalmazott Cseke Gábor költő, író, újságíró Nászta Katalin Thália erdélyi napszámosai című kötetének kedd esti bemutatóján a Háromszék Táncstúdióban.

Nászta Katalin Kolozsváron született (1950). A marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola elvégzése után (1973) a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színházhoz került. Innen telepedett át (1989) Magyarországra, ahol pályafutása a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház társulatánál folytatódott 1991-ben történt visszavonulásáig. Az írás már középiskolás korában közel állt hozzá, színinövendékként pedig többek között a Korunk, az Igaz Szó, az Ifjúmunkás és a Megyei Tükör is közölte verseit.

„A múlt század nyolcvanas éveinek elején, egy fiatal, alig pár éve végzett, roppant kíváncsi erdélyi színésznő úgy határozott: végigkérdezi idősebb és vele nagyjából egykorú pályatársait arról, hogy mit gondolnak a Színház felől” – írja Cseke Gábor a könyv előszavában. Az okokat firtató kérdésére adott válaszából pedig a szerzőtől megtudhattuk, hogy a benne található interjúk elkészítésével be szerette volna bizonyítani, „a színész is alkotó művész, gondolkodó lény, nem csak egy pojáca, akinek, a munkájáról, művéről nem emlékezik meg senki méltó módon. Hogy a színész is épp olyan része a kultúrá­nak, mint az író, a festő vagy a zenész.”

Elmondása szerint ugyanis azokban az időkben őket senki sem kérdezte a munkájukról, kritikát azonban bőven kaptak, ami viszont sorsuk alakulását is meghatározta.

Ötletét a Korunk akkori főszerkesztője, Kántor Lajos karolta fel, aki közölt is néhányat az elkészült interjúk közül, amíg ezt engedték a társadalom felett szigorú ellenőrzést gyakorló kommunista hatóságok. Egyetlen feltételként közkedvelt színészek megszólaltatását szabta. Nászta Katalin a beszélgetések során kezdettől pályatársai színházról, hivatásról, helyzetükről és a közönséghez fűződő viszonyukról alkotott véleményének megismerésére törekedett. Ily módon pedig Erdély akkor működő hat magyar színházának ötvenhat művészét sikerült megszólaltatnia.

Jogos tehát Cseke Gábornak az előszóban megfogalmazott felvetése, „ki tudja, hogyan alakul a huszadik század végi erdélyi (és magyar) színjátszás sorsa, ha ezek a beszélgetések még a maguk idejében hiánytalanul napvilágot láthatnak, és interakcióba lépnek mindazokkal, akiknek szavuk van a színház világában. Ha a kérdésekre és kételyekre idejében válasz születik, talán ma nem tapasztalnánk annyi botladozást, botcsinálta kísérletet, sarlatánságot a színjátszás körül, nem a formát kellene veszettül bontani, hanem a mindenkori előítéleteket és téves konvenciókat.” Fájó viszont, hogy a megyeszékhely színésztársadalmából alig néhányan voltak kíváncsiak elődeik jövőbe mutató gondolataira.

A kötetet kedden Kézdivásárhelyen is bemutatták. Mindkét helyszínen jelen volt Szebeni Zsuzsa színháztörténész, a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi vezetője és Czegő Zoltán költő, közíró, lapunk főmunkatársa.

Bedő Zoltán / Székely Hírmondó