Háromszékről indult. Jóravaló gyermekként, szüleit rajongva szerető kislányként, szeretetben nevelkedett Sepsimagyaróson. Tanult Sepsiszentgyörgyön, Marosvásárhelyen, Kolozsváron. Kiteljesedett tisztességes, becsületes asszonyként, már-már emberfelettien sok szenvedés és áldozat árán világra hozott két gyermekéért élő édesanyaként, diákjait jó erkölcsre, magyarságtudatra nevelő magyartanárként. Mégis a megaláztatás, bántalmazás, nélkülözés és teljes kilátástalanság véget nem érő kálváriája várt rá… ezért elindult. Csak Magyarországig szeretett volna eljutni, de abban a rendszerben nem kért belőle az akkori „anyaország”.
Regényes úton-módon szökött ki nyolcéves kislányával és tízéves kisfiával Ausztriába. Tíz hónapot töltött a traiskircheni menekülttáborban, majd a Gondviselés elvezette új hazájába: Kanadába. Dancs Rózsa – mert róla van szó – csak Torontóban tudta meg, hogy mit sem sejtve saját besúgójával élt egy házasságban csaknem húsz éven keresztül… Később gyűlt elég ereje ahhoz is, hogy romániai anyai pokoljárásának történetét is megírja. Könyveit az olvasók „megrázó”, „megdöbbentő”, „drámai” jelzőkkel illetik, de megállapítják azt is, hogy Dancs Rózsa a remény és az erő asszonya.
Délvidékről elszármazott második férjével, Telch Györggyel Torontóban 1998-ban folyóiratot alapított, hogy a diaszpórában is ápolhassa édes anyanyelvét. Hogy kultúrkincseinket, hagyományainkat őrizhesse és továbbadhassa. Hogy a tengerentúli magyarság kulturális elszigeteltségének megszüntetéséhez maga is hozzájáruljon. Hogy az elvándorolt honfitársainkban a magyarságtudatot ébren tartsa, nemzeti értékeinket a magyarul már nem beszélő második, harmadik nemzedék tagjaival megismertesse. Hogy az óhaza és a diaszpóra között szellemi-kulturális hidat építsen. Hogy az idegen ajkú többségi társadalom figyelmét az egyetemes magyar nemzeti értékekre ráirányítsa.
A Kalejdoszkóp magyar–angol, közéleti, művészeti, irodalmi-kulturális folyóirat idén húszesztendős.
Drága Rózsa és Gyuri! El sem hiszem, hogy munkakapcsolatunk és barátságunk kezdetei már több mint tizenöt évre nyúlnak vissza. Pedig így van. S mennyi minden történt a tizenöt esztendő alatt! Nem mérleget akarok vonni, inkább csak hívlak benneteket az elcsodálkozásra: a Kalejdoszkóp húsz évéből tizenötöt együtt töltöttünk, munkálkodtunk. Szerkesztettünk, szervezkedtünk, utaztunk, bemutatóztunk, vittük a folyóirat és a könyvek hírét Háromszéktől Felső-Ausztriáig sokfelé, írtunk róluk-rólatok az Új Katedrától az Új Keleten át a Keresztény Életig és az Életünkig megannyi újságban. Mert azt akartam, tudja meg ország-világ, értesüljön minél több jó magyar ember arról, hogy „túl az Óperencián” él két jó magyar ember, akik sem hazájukat, sem anyanyelvüket nem feledték, s azt akarják, hogy más se feledje. Akik kincseket közvetítenek egyik embertől a másikhoz, értékeket fedeznek fel és továbbítanak, hogy más is felfedezze azokat. Tudást, ismeretet gyűjtenek és adnak át, hogy gazdagodjunk, gyarapodjék szellemi kincsesládánk.
S tették-teszik mindezt elhivatottságból, elkötelezettségből, küldetéstudatból, önerőből, legtöbbrészt a családi kasszából.
Két magyar nyugdíjas az Óperencián túl. Élhetnétek szabadabb, nyugodtabb, aggódásoktól, stressztől lényegesen kevésbé terhelt életet, de nem, ti inkább kéthónapról kéthónapra nekiveselkedtek, elkészítitek a lapot, s közben ki tudja, hány könyvet. Vállaljátok a nehézségeket, nem szegi kedveteket semmi – történjen bármi, ti húzzátok és taszítjátok az ügy szekerét, hogy, ha szélsebesen nem is, de szép, biztos léptekkel haladjon, menjen előre.
Higgyétek el, sokan és napról napra egyre többen látjuk az erőfeszítéseiteket, s nemcsak látjuk, hanem értékeljük is. Hány lelkendező olvasói levelet, gratulációt, jókívánságokat, miniszterelnöki, köztársasági elnöki, államtitkári levelet, tudósok, gondolkodók, közéleti személyiségek elismerő sorait őrzi az irattárotok, és akkor a kitüntetésekről – például a Szervátiusz-díjról, a Sydney-i Magyar Rádió díjáról, a budapesti Szent Maximilian Lap- és Könyvkiadó elismeréséről – még nem is beszéltünk.
Ezek mind azt igazolják, hogy jó úton jártok, kedves Rózsa és kedves Gyuri. A köszöntéseknél, melyeket ebben az évben kaptatok, kell-e több, nagyobb bizonyosság arra, hogy az igényes magyar kultúragondozás és hagyományos módú sajtóépítkezés veletek együtt teljes?
Csak remélni tudom, hogy lesz erőtök folytatni a jubileum szép megünneplése után is. Itt vagyunk, mellettetek állunk, kapaszkodjatok belénk. Hátha együtt könnyebb lesz húzni és taszítani azt a szekeret.
Az eltelt húsz évnek mindenesetre a summázata az, hogy a jó harcot megharcoltátok, a pályát végigfutottátok, s megtartottatok mindent, amire ennek az eredménynek az eléréséhez szükség volt: hitet, hűséget, bátorságot, nyitottságot, kitartást, szorgalmat, szelídséget, elfogadást, alázatot… S még ha úgy éreztétek is, hogy valami vagy valaki ebből elvesz tőletek, visszakaptátok, visszaadta a Jóisten.
Rózsa, még nagyon-nagyon sokáig akarom látni arcodon azt a nagyon jellegzetes derűt és mosolyt, még nagyon sokáig akarom hallani, hogy ne fuzsituskodjunk, inkább ahajt egy Unicum mellett egyet zuvatoljunk s aztán szépen eregeljünk tovább.
Gyuri, még nagyon-nagyon sokáig szeretném látni posztjaidat, lájkjaidat és megosztásaidat az Arckönyvön, és még sokszor szeretnék telefonon vagy skype-on beszámolni Neked arról, hogyan telt a napunk Budapesten Rózsikával. Szeretnék még sok-sok történelmi témájú könyvet beszerezni Neked, s szeretném, ha még Te is sok, kanadai iratméretre szabott iratrendezőt szereznél be nekem.
Tudjátok, mit? Most koccintsunk egy nagyot, csengjenek-csilingeljenek azok a pezsgőspoharak, aztán aludjunk egy jó nagyot, s majd lássunk hozzá máris a következő lapszám elkészítéséhez!
Az miről is fog szólni?…
Varga Gabriella
