Új dallal jelentkezett Bacsó Mátyás, felvidéki származású zongorista, énekes, zeneszerző. A „Trianon fáj” című szerzemény a békediktátum aláírásának 100. évfordulója alkalmából született. A dalhoz videoklip is készült, amelyhez a filmbejátszásokat a Felvidék több jellegzetes helyszínén rögzítették.
Talán meglepetésként hat, hogy egy ilyen súlyos téma ennyire ritmusosan szólaljon meg. A szerző és előadó saját bevallása szerint arra törekedett, hogy a hangzás minél természetesebb legyen. „Megtartottam olyannak, ahogyan a fejemben megszületett. Arra törekedtem, hogy csak minimálisan használjak virtuális hangszereket. Otthoni stúdiómban feljátszottam a zongorát, gitárt, felénekeltem a szóló éneket, vokálokat. Az én dalaimnak, szerzeményeimnek mindig a zongora a lelke. Most azonban a gitár is nagyon hasznosnak bizonyult. Különböző ütős hangszereket imitáltam vele. Pergődob gyanánt például a húrokra csaptam, de kopogó és konga jellegű hangokat is megszólaltattam rajta. Ehhez hozzájött természetesen a taps, amit több rétegben vettem fel” – fejtette ki a zeneszerző.
A dal nyíltan és egyszerűen fejezi ki a felvidéki, illetve a mai Magyarország határain kívül rekedt nemzetrészek életérzését. Rámutat több, a megmaradásunkat veszélyeztető súlyos problémára.
„Ez a téma, s helyzetünk egész életemben végigkísért. Az évforuló kapcsán emlékműveket adtak át, rengeteg publikáció és több dal is született. Úgy éreztem, hogy néhány gondolattal én is csatlakozni szeretnék. Sőt, ez a dal egyenesen kikívánkozott belőlem. Miért nem lépünk már túl ezen? A múltat nem tudjuk megváltoztatni. A jövőre kell összpontosítani!, halljuk sokszor” – fogalmaz a közleményben.
A dal rámutat arra, hogy a határon túli magyarok igenis szeretnének túllépni az elszenvedett traumán, de az utódállamokban másodrangú polgárokként vannak kezelve. Szívesen felejtenék, hogy egy ilyen igazságtalan békediktátum egyáltalán megszülethetett, ha ennek hatásait nem kellene nap mint nap a saját bőrükön újra és újra megtapasztalniuk.
Úgy a felvidéki, mint a Kárpát-medence bármely szegletében élő magyarság békében szeretne élni, hiszen évszázadokon át megéltek békésen egymás mellett az itt élő nemzetiségek. Ma viszont erre csak a kölcsönös tisztelet, egyenrangúság és egyenjogúság jegyében van mód.
„Egyáltalán nem akarom elvitatni a szlovákság jogait. Nekik is tudatosítaniuk kell azonban, hogy Dél-Szlovákiában a magyar lakosság őshonos. Így az minimum elvárható, hogy – ha már ilyen igazságtalan határok születtek, melyek figyelmen kívül hagyták a nyelvhatárt – az itt őshonos népnek legalább annyi becsülete és joga legyen, mint bárki másnak. A problémánk adott. A rá adott válasz azonban nyilvánvalóan nem elégséges. A végeredmény így csak az lehet, hogy a felvidéki magyarság felmorzsolódik és teljesen eltűnik. Nyelvében él a nemzet. Addig tehát, amíg a magyar nyelvet nem hozzuk fel Dél-Szlovákiában egy egyenragú és egyenjogú szintre, addig semmi nem fog változni” – jegyezte meg.
Mint hozzátette: „A megoldás szerintem egy autonóm jellegű kétnyelvű Dél-Szlovákia, ahol mindkét nemzet jogai egyformán érvényesülnek. Ez működik sok helyen, meg lehet oldani, ha van rá akarat. Többször jártam Walesben. Csodálom az ottani kétnyelvűséget és azt, hogy a szinte halottnak hitt ősi nyelvüket sikeresen újraélesztették. A feliratok, táblák kétnyelvűek. Saját önigazgatásuk és parlamentjük van. A hivatalokban az ügyintézés mindenhol kétnyelvű és minden nyomtatvány kitölthető angolul és walesiül is. Úgy a walesi, mint a londoni központi kormány weboldalán át lehet váltani walesi nyelvre. Senki sincs diszkriminálva azért, hogy angolul vagy walesiül beszél. Az az állapot, hogy jelenleg a magyarság itt ezt még csak fel sem meri vetni, már önmagában beszédes. A szlovákiai magyarság annyira ki van éhezve a jobb bánásmódra, és annyira megszokta a sértő hangnemet, hogy már az is hatalmas eredménynek tűnik, ha egy szlovák politikus egyszerűen csak nem beszél rólunk bántóan. Ez persze díjazandó, de igazából ennek kellene automatikusnak, normálisnak lennie.”