Lejárhat-e – ha már lejárt – a száz év magány? – fogalmazódik meg Trianon centenáriuma kapcsán. A kimeríthetetlen téma árnyalására Ablonczy Balázs budapesti történész, a Lendület Trianon 100 Kutatócsoport vezetője vállalkozott a Tamás Sándor, a Kovászna megyei önkormányzat elnöke és Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester által rendezett online beszélgetés keretében. Ennek szerkesztett változatát közöljük.

– Életszerűnek, tárgyszerűnek tartja egyáltalán a címben megfogalmazott kérdést?

– Is-is. Az ezredforduló után született magyarországiak számára a száz évvel ezelőtt történtek elkezdtek történelemmé válni. Részben az idő múlása miatt, hiszen a nagyszülői generáció is már 1945 után született, amelynek tagjai – az antropológusok megfogalmazása szerint – a kommunikatív emlékezetet megfogalmazni képesek, azaz mesélni tudnak az unokáknak. Külföldi újságírók még mindig megkérdezik, miként lehetséges, hogy a magyarokat száz év elteltével is ez izgatja. És ők még nem is tudták, amit a napokban nyilvánosságra hozott közvélemény-kutatás bizonyított, miszerint a magyarországiak 94 százaléka igazságtalannak tartja a trianoni diktátumot – ezen a számon magam is meglepődtem. De ez a felmérés azzal is szembesített, hogy a trianoni békeszerződéssel kapcsolatos tényszerű tudással rendelkezők száma nem haladja meg a hét százalékot. Márpedig ez Magyarországon általános iskolai tananyag. Trianon alapvetően érzelmi viszonyulás mifelénk, én magam is véleményt alkotok olyan dolgokról, amelyekről nincsenek alapos ismereteim. Annak az egymillió embernek a leszármazottjai, akik annak idején elmenekültek az elcsatolt területekről, ma közel hárommillió embert jelentenek. Részben ez nem engedi elaludni a múltat, mások számára pedig a környező országokban élő jelenkori magyar közösségek sorsa, jogai, illetve jogfosztottságai. Mivel mindez a mai magyar nyilvánosság és médiatér része, rendszeresen felmerül a kérdés: miért is vannak ma magyarok Romániában, Szlovákiában, Ukrajnában? És ezek a kérdések mind Trianonra vezetnek vissza.

– Talán konkrét számok nélkül is megkockáztatható a kijelentés, hogy az elcsatolt területeken élő magyarság Trianon-tudata meghaladja a hét százalékot…

– Biztosan, viszont felmérések híján nagyon nem szeretnék besorolni azon magyarországiak közé, akik egyetlen székelyföldi kiruccanás után máris tudni vélik, hogy mit akarnak a székelyek, egyáltalán mi van ott. Még akkor sem, ha amúgy megértem ezeket az embereket. Mostanában nem járok annyit Erdélybe vagy Felvidékre, amennyit szeretnék. De korábbi élményeim alapján egyértelművé vált – és ez vélhetően nem vonatkoztatható el Trianon, a két világháború közötti Magyarország iránti történészi érdeklődésem alakulásától –, hogy teljesen másként kell beszélni a témáról a Székely Nemzeti Múzeum rendszerint jóval népesebb közönsége előtt, mint egy magyarországi előadáson. Az elcsatolt területeken a múlt súlya sokkal intenzívebben jelen van. Csillogó intellektuális konstrukciókbannem lehet elintézni ezt, mert a múlt következményei ott többnyire a megélt történelmet jelentik.

– Milyen mértékben árulkodik az említett közvélemény-kutatás a mai anyaországi magyarságnak az elszakítottak iránti érdeklődéséről?

– Az ezerfős mintavétellel dolgozó felmérés többek között azt mutatja, hogy eddig mintegy ötmillióan járhattak Erdélyben. Ez nem kevés, miközben lehetne jóval több is. Viszont ebből az 51 százalékból csak 14–15 százalékra tehető azok aránya, akik csak egyszer jártak ott, a további kétharmad visszatérő látogató rokoni szálak mentén vagy elkötelezettségből. Nagy kérdés persze, hogy ennek eredményeként változik-e az Erdélyre vonatkozó tudásanyag, annak tudatosulása, hogy a régió már nem egy egynemű világ, hanem modernizálódó, érzékelhető fejlődést teremtő térség. Miközben tagadhatatlanul létezik egy archaizáló kép a külhoni magyarságról, például, hogy az erdélyi ember vallásosabb, ami a Felvidékre viszont már kevésbé igaz.

– Mivel jól dokumentált közelmúltról beszélünk, óhatatlanul felmerül a kérdés: mi az, ami még nem „történt meg” Trianonban? Mi várt felfedezésre az ön által vezetett Trianon 100 kutatócsoport tagjai számára? Milyen meglepetésekkel szembesültek kutatásaik során?

– Kétségtelenül meglepett, amikor 2017-ben a román sajtó bizonyos része nekiesett a kutatócsoportnak, váratlanul ért, hogy még mindig ugyanabba a folyóba lépünk bele. Míg azonban ez bennünket „csak” meglepett, a Romániá­ban dolgozó kollégáink esetében akár húsba vágó következményekkel is riogatott. Ami a kutatást illeti, az elmúlt harminc-negyven évben a magyar történelemtudomány elég sok feladatot elvégzett már, de azért van egy sereg hiányosság is, amit igyekeztünk pótolni. Például a román királyi levéltárból származó, magyarra első alkalommal lefordított anyagokat adtunk ki, vagy csehszlovák diplomáciai dokumentumokat. Eget verő újdonságokat nem találtunk, de a békekonferencia körüli román stratégiai gondolkodás, a sarokpontok azért markánsabban kirajzolódtak. A kutatás diplomáciatörténeti ága mellett a társadalmi-mentalitástörténeti szálat tartom erőteljes újdonságnak. Igyekeztünk megnézni például, hogyan élt a magyarországi társadalom a háború utáni erőszakhullámok közepette.

– Ugyanakkor talán még az átlagos érdeklődő számára is új elem a kutatócsoport trianoni menekültkérdés iránti fokozott érdeklődése.

– Valóban, hiszen a magyar történelemtudomány a legutóbbi időkig nem vett tudomást a trianoni menekültekről, holott a kopjafás temetkezés, a rovásírásos feliratok vagy a székely himnusz mai Magyarországon való jelenléte mind-mind a Trianon utáni székelyföldi menekült értelmiségre vezethető vissza. Jómagam erőteljes Messiás-tudatot is érzékelek bennük, akik a legkeletibb határvédő magyarokat képviselik, a maguk demokratikus paraszti közösségét, és akik bizonyos mértékig meg akarják váltani Magyarországot.

– Sokan értetlenkedve teszik fel a kérdést, hogy miért nem ülnek le, próbálnak közös nevezőre jutni a román és magyar történészek. Valóban csak szándék kérdése lenne?

– Mindenekelőtt léteznek erre irányuló kezdeményezések, az akadémiá­nak közös történészbizottsága is van, mi is szerveztünk hasonlókat. A történész szerepe azonban radikálisan megváltozott az elmúlt évtizedekben. Én szívem szerint azt a nézetet terjeszteném, hogy a történész a múltat kutatja, megtalálja és terjeszti az igazságot az emberek között, majd velük közösen képviseli azt. Csakhogy ez egyáltalán nem így van. Egyrészt roppant nehéz megváltoztatni az emberek gondolkodásmódját, másrészt folyamatosan szembetaláljuk magunkat azzal a román – vagy szlovák – történelmi narratívával, miszerint Trianonnak igazából semmi jelentősége nincs. Inkább 1918 a fontos, Gyulafehérvár, Turócszentmárton, Újvidék, az egész folyamatot nemzeti felszabadulás-történetként mutatják be, amikor meg lehetett szabadulni a magyar „elnyomástól”, és elérkezett a nemzeti önrendelkezés pillanata. Ebben az összefüggésben Trianont nem tekintik többnek az egészet betetőző közjogi aktusnál. Számunkra viszont a békeszerződés aláírása a fontos, és ezzel máris jelentkezik egyfajta egyensúlytalanság. Nem beszélve arról, hogy ami az egyik fél számára gyásztörténet, az a másiknak üdvtörténet, vagy Szlovákia esetében egyenesen az önálló államiság kezdete.

– Trianon előestéjén viszont épp a szlovák miniszterelnök fogalmazott meg eddig példátlan empátiáról tanúskodó mondatokat. Tekinthetjük-e ezt új idők kezdetének, vagy maradjunk óvatosak?

– Valóban nagyon szép gesztus Igor Matovič részéről, és azt hiszem, egyfajta áttörésnek tekinthetjük. A következő lépések lesznek az igazán fontosak: egyszeri, elszigetelt gesztus marad-e, vagy előremutató folytatása lesz, konkrét intézkedések tekintetében is? A jelenlegi romániai politikai hangulatban aligha lehet hasonlóra számítani, de ki tudja… Mindenesetre fontos precedens, lehet rá mutogatni.

– Hogyan kellene megpróbálni tudatosítani, tanítani az iskolákban a Trianon-jelenséget?

– Egyetemi oktatói tapasztalataimból kiindulva azt mondom, lassan el kell felejtenünk a frontális tanítást, amelyben kiállok, elmondom, ők leírják, megtanulják az anyagot. Egészen másra van beállva a mai fiatalok agya, információkkal bombázzák őket a különböző eszközökön keresztül. Ezelőtt tíz évvel azt mondtam, nagyon fontos lenne egy Trianonról szóló játékfilm, olyan, mint mondjuk Andrzej Wajda Katyń-filmje. A nemzeti múlt ilyen típusú feldolgozásának erejét a Szabadság, szerelem című film esete is példázza, amely fontos szerepet játszott 1956 képének megformálásában. Ma már azt mondanám, inkább tizenöt másodperces videókat kellene csinálni, de a nemzetpolitikát meg a történelemoktatást nyilván nem ezek, sem a mobilapplikációk vagy Facebook-oldalak fogják megoldani. Olyan dolgokra van szükség, amelyek megpendítenek valamit a diákokban a saját életükkel kapcsolatosan, bevonják őket, megmutatják Trianon következményeit. A Tria­non-tudatot olyasfajta élményekkel lehetne kialakítani bennük, mint például közös utak, amelyek során rádöbbennek, hogy tízórai utazás után is olyan helyen járnak, ahol magyarul beszélnek.

[box] Ablonczy Balázs

Történész, Budapesten született 1974. június 26-án. Kutatási területe a két világháború közötti Magyarország története. PhD fokozatát 2004-ben szerezte meg Teleki Pál a két világháború között (1921–1938) témájában. 2002-től 2007-ig a Teleki László Intézet Közép-európai Tanulmányok Intézetének munkatársa, 2004-től tudományos főmunkatársa volt. 2002 és 2006 között a Pro Minoritate, 2006-tól a Kommentár című folyóirat főszerkesztője. 2008 óta az MTA Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa. 2011–2015-ben a párizsi magyar intézet igazgatói tisztségét látta el. Fontosabb művei: Teleki Pál (Budapest, Osiris Kiadó, 2005), Pál Teleki – The Life of a Controversial Hungarian Politician (Wayne (NJ), Hungarian Studies Publications, 2007), Trianon-legendák (Jaffa Kiadó, 2010, 2015), A visszatért Erdély, 1940–1944 (Jaffa Kiadó, 2011, 2015), A miniszterelnök élete és halála. Teleki Pál, 1879–1941 (Jaffa Kiadó, 2018), Ismeretlen Trianon (Jaffa Kiadó, 2020). Nős, három gyermek apja.[/box]

Csinta Samu / Háromszék