IIyenkor, esztendő fordultával többnyire mérleget készítünk, tervezünk, álmokat szövögetünk, tesszük ezt magánemberként, de szűkebb, tágabb régiónk polgáraként is.
Számba vesszük saját életünket, s továbbtekintünk, mi változott, fejlődött környékünkön, a településen, melyen élünk, próbáljuk mérlegelni, merre halad az ország, édes vagy mostoha otthonunkká válik-e.
Személyes reményeink egyénfüggőek, de mindennapjainkat befolyásolja, ami körülöttünk történik, és egy-egy város, falu fejlődése lenyomata az országénak. Sepsiszentgyörgyön például hónapokat csúszott néhány utca felújítása, mert nem érkezett a beígért támogatás, az ünnepi kivilágítás pedig nagyon késve, szárnyaszegett módon kerülhetett csak helyére, hiába volt rá helyi szándék és pénz, az agyonszigorított közbeszerzési törvények ellehetetlenítették a normalitást. Hány településen várnak feltúrt utcákkal egy-egy papírra, hány építkezés feneklett meg a kiutalások késlekedése miatt! S mindez egy gazdasági fejlődés szempontjából rekordokat döntögető évben!
Kicsit továbbpillantunk, Székelyföldre. Mozdult valamelyest e régió ügye? Léptünk előrébb? Aligha. A politikum szélmalomharcát vívja, továbbra is csak szólamok szintjén áll ki az önrendelkezésért. Egyetlen képviselő akadt, aki az ünnepek forgatagában beterjesztette az autonómiastatútumot, nem csatlakozott hozzá senki magyar kollégái közül, mondván, nem időszerű. Jövőre az lesz? Esetleg tíz év múlva? Közben az egykori székely fővárosban a városvezetés még annyi fáradtságot sem vesz, hogy ne a számítógépes fordítóval toborozza új esztendőt ünnepelni a még megmaradt majdnem 50 százaléknyi magyarságot.
Így lettek a marosvásárhelyi magyarok tragumúrák, kiknek boldog születésnapot kívánt a polgármesteri hivatal. Ettől kellene jól éreznünk magunkat, s attól, hogy anyanyelvünk hivatalos használata továbbra is olyan tabutéma, melyről még vitázni sem szabad a parlamentben? Hogy az elmúlt években megnyirbált jogaink visszaszerzése újra és újra zsákutcába fut, hogy még egy magyar iskola felszámolását sem tudjuk megakadályozni, újralapítása pedig legfennebb elvtelen alkuk árán lehetséges?
Derűlátásra több okunk akkor sincs, ha Románia egészét figyeljük. Dübörög a sikerpropaganda, akárcsak a gazdaság, ám mindhiába, ha semmit nem érzékelünk a fene nagy fejlődésből, és az új esztendőre ígért változások sem biztatóak. Tavaly már megtapasztaltuk, miként maradnak papíron a nagy ígéretek, nincs, amiért abban hinnünk, hogy idén másképp lesz, félő, ez évben is csak hallunk arról, miként nő, javul minden – csak éppen életszínvonalunk nem emelkedik.
Nem rózsásak kilátásaink az új évben, de reményre mindannyiunknak szüksége van, főként ilyenkor, egy új esztendő hajnalán. Bízzunk hát magunkban, szüleinkben, gyermekeinkben, igyekezzünk mi magunk jobbak lenni, többet tenni saját boldogulásunkért, s talán az oly áhított jobb világ is beköszönt egyszer. Ha nem ebben az esztendőben, talán jövőben, vagy azután...
Farkas Réka / Háromszék