Ükapám azt üzente!

Fotó: Iochom Zsolt

Nagyon furcsa március idusa volt az idei! Ültem bent a lakásban, mégis lélekben ott kaptattam fel a szerpentinen Csíkkozmásról a Nyergestetőre. Láttam magam, amint kokárdás ünneplőben állok a tömegben, a sok piros-fehér-zöld között, éreztem ritkán használt fekete félcipőm összeszáradtan szorít.

Kerülgettem kamerával az ünneplőket, mikrofonnal vadásztam kihagyhatatlan interjúalanyokra. Szemembe hideg szél kergetett hópelyheket, orrom megérezte a hagyományőrző huszárok lovainak szúró szagát. Hallgattam a pátosz fűtötte beszédeket – legtöbb esetben így, vagy úgy öntömjénező blablát –, fagyott kézzel jegyzeteltem, vagy rá-, rálestem a diktafonra, kamerára, hogy az megfelelően rögzít-e, mert muszáj valamit átmenteni a holnapi újságban az ünnep emelkedett hangulatából azoknak is, akik ma nem lehettek itt.

Aztán, amint lejárt a hivatalos műsor, és a fúvószenekar végtelenített szomorú ütemeire az erre kijelöltek elhelyezték a kegyelet koszorúit az emlékmű előtt, gyorsan és mélyen megéltem a saját, belsőmből jövő ünnepem. Letettem egyszál virágomat kedvenc kis kopjafám tövébe, behunyt szemem előtt megelevenedett a helyszín. Dörögtek az ágyúk, füst, hangzavar, ordítás, halált hozó izzó vasdarabok, roncsolt hús és véres katonaruhák képe töltötte be a teret.

Fülemben csengett a szónok klisémondata: – Mit üzennek nekünk a hősök, a márciusi ifjak? Hát mit üzenhetnének szegények, akiket a történelem ebbe a katlanba parancsolt meghalni fiatalon? Azt biztosan nem, hogy hajrá utódok, gyertek, dobjátok félre a békét, nyomás fel csatára, mert mekkora király dolog pikák, repeszek és kardok által megöletni egy elbukott szabadságharcban.

Abban is biztos vagyok, legtöbbjük csata után élni szeretett volna, szíve szerint hazamenni, kedveséhez, asszonyához, gyerekeihez, öreg szüleihez. Nem tehették, a történelem más szerepet osztott rájuk: muszáj volt hősökké válniuk, koncoltak és felkoncoltattak egy eszme nevében, amely győzelmét fontosabbnak tartotta a kor szelleme, mint az emberi életet. Vajon tényleg, mit mondana most egy márcziusi honfiú szelleme, nekem, ükunokának, aki éppen, a Magyar Hazáért vívott hősies küzdelmére emlékezem? Találgatom rémült volt-e szegény, vagy talán fel sem fogta mi történik vele, esetleg éppenséggel tomboló fenevaddá tette az adrenalin, a tudat, hogy innen nincs menekvés és tucatnyi ellenséget ragadott magával a halálba, mielőtt bordái közé nyomták a hideg vasat? Nem tudom, mit üzenne… Remélem, valami olyasmit, az élet és halál mezsgyéjén túljutottak mindentudó bölcsességével, hogy figyelj csak üki!

Nem voltak szép idők, azt a tisztalelkű márciusi fellobbanást kivéve. Nekünk az volt a sorsunk, hogy itt meghaljuk. Nemzedékem színe, java elhullott egy magasztos ideát hajszolva. Akik megmaradtak testi, lelki nyomorékként együtt gyászoltak az elesettek szüleivel, gyermekeivel. Fél évszázad telt el, amíg a magyar lelkekben kezdett feloldódni a görcs. Mi akkor úgy éreztük, erőnk, hősiességünk nem volt elég, elbukott a harcunk. De, ha te ma itt állsz ükunokám, ahol életünket adtuk a szabadságért, virággal, magyar szavakkal tisztelegsz előttünk, akkor az a harc nem bukott el. Nézz körül, minden nemzedékhez, hozzád is bekopogtat majd a történelem és elmondja, mit kell tenned. Talán nem is egyszer… Hallgasd az idők szavát, és tedd a dolgod! Tégy félre félelmet, szerelmet és menj! Nemzetedért, közösségedért egy szebb jövőért, gyermekeid biztonságáért menj!

Vagy éppen maradjak otthon, ha az kell – fűzöm tovább a gondolatot. Mert most a közösség veszteségeinek minimalizálására a szabálykövető magatartás nyújtja a legjobb esélyt. Más az ellenség, más a harc és más a fegyver. De csata ez is, amit meg kell nyerni, ha apáink, nagyapáink ráncos, remegő kezét, anyáink meleg könnyét meg akarjuk őrizni. Fegyelemmel győzni fogunk! Hajrá a szabálykövető magatartás, éljen a magyar szabadság, éljen a Haza!

Hompoth Loránd

5 hozzászólás

  1. f

    Oseink azt uzenik, hogy: dolgozzatok, tanuljatok, gyereket vallaljatok. Es mulassatok, tancoljatok, enekeljetek. Magyarul.

    Válasz
  2. Nagy Benedek

    1990 és 2000 között szólnom adatott a Bukarestbe számkivetett csíki és háromszéki székely iparosok, szolgák és cselédlányok összeadott pénzecskéiből született emlékműnél, akiknek az utódait volt alkalmam megismerni a Bărăția-templom húsvéthajnali, feltámadási körmenetén, magam is szūkség-száműzöttként, a 60-as években. A kényszer-száműzöttek lelkületét tanultam meg tőlūk. Mindég ők jutnak az eszembe, amikor arra járok. Számomra a száműzöttek a szabadság lelkének az első számú megőrzői. Tanuljunk a példájukból !

    Válasz
    • TÓDUCZ

      Ha Ön az a csíkszeredai volt UDMR-és parlamenti képviselő, aki a romák parlamentben a Tőkés Lászlóról szóló szekus besúgói röpiratot terjesztgette a bukaresti padsorok között az 1990-es évek elején, és a börtönben besúgóként tevékenykedett az 1956-os események után, akkor jobban tenné, ha csendbe lenne! Ha pedig nem Ön az a Nagy Benedek, akkor elnézést kérek attól, aki nem Ön, csak névrokona!

      Válasz
      • szentgyörgyi

        Úgy látszik ért a paraszt az írásból !

        Válasz
  3. antal m.

    Valamivel ma már más időket élünk! Látva a fenti fotón az erdőnyi kopjafákat, amelyek ma ott állnak a nyergestetői hőseink emlékműve közelében. A 89-es forradalom utáni első megemlékezésen s majd utána is többször részt vettem Nyerges tetői, ünnepélyen. Az első alkalomkor az emlékmű közelébe lévő egyik magas fenyőfára tűztek volt székelyzászlót! Akkor kopjafák ott még nem léteztek! Tehát, — érződik egy kis helyzet változás!?

    Válasz

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük