Megfáradt jelenünkben mintha egyre inkább tartanánk az ünnepektől. Az egyháziaktól és világiaktól egyaránt. Tartunk tőlük, mert a legtöbbször készületlenül virrad reánk a nap, amikor ünnepelni kellene.
Munkát, kínzó határidőket, teljesítésre váró feladatokat félretenni, és helyettük beengedni a lelkünkbe, az életterünkbe, szűkebb és tágabb közösségünkbe az ünnepet. Mert éppen ez a legnehezebb: az ünneplő ruha mellett a lelkünket is ünneplőbe öltöztetni. Ha úgy tetszik, eggyé válni az ünneppel, azonosulni vele testben és lélekben.
Sok sikertelen ünnep van már a hátunk mögött.
Manipulatív, figyelemelterelő aktuálpolitikai szólamok alkalmazzák, húzzák egy kaptafára gyakorta a múltat és jelent. Amivel azonban csak azt érik el, hogy kiüresítik az ünnep értelmét, és eltávolítanak az emlékezés lényegétől, a kiindulási ponttól, a százhetvenegy évvel ezelőtti március idusától. Az üzenettől, ami tartást, távlatot, jövőképet adhatna a jelennek. Az önmagát keresőnek.
A múltat és a jelent összekeverni nem érdemes, még akkor sem, ha hasznos összeszedegetni a letűnt időkből a mában megélhető és megfontolható tanulságokat. Előbbire tisztelgően emlékeznünk kell, míg utóbbit elég, ha Tüzes Bálint, néhai váradi tanár-újságíró szavaival fogalmazva: túléljük, bár a szabadságszeretetet a mában sem kellene takarékra engedni.
A nemzeti ünnep lehet olyan nap is, ami egyszerűen csak kötelező szabadnappá silányul. Egy plusz nap a munkára, a pihenésre, kinek-kinek ízlése és habitusa szerint. Lehet akár a globalizmus pirosbetűs ünnepe is, melyen, ahogy jól megszoktatták már velünk, egész napos angolszász sikerfilm-folyam löttyinti arcon március idusát, ünnepi várakozásainkat. Vajon a modern kor béklyóit legtöbbször néma egykedvűséggel viselő embereiként eszünkbe jut-e az idei ünnepen a Wass Albert-versben (Emlékezés egy régi márciusra) megszólaló kisgyermek kérdése: „Édesanyám! Mi a szabadság?” Az 1947-ben, Bajorerdőn megfogalmazott versbéli válasz erre így felel: „fiam, szabadság az, ha majd hazatérhetünk mindannyian”.
Vajon mi, 2019 tavaszán milyen válaszokat találunk zsugorodó életterünkben, félig-meddig már elherdált Kárpát-medencékben? Milyen válaszokat talál a mai ünneplő Pesten és Pozsonyban, Beregszászon és Aradon, és szerte másutt, ahol akad még magyar emlékező? Milyen reményekkel tűzzük fel az ünnepi ruhára idén a kokárdát itthon és otthon? Mit várunk a tavaszi szélben és a remélt napsütésben megélt együttléttől? Vajon csak nosztalgiázunk vagy a jövőt is kémleljük, mert szeretnénk valami biztatót is felfedezni benne?
Március 15-én szeretném megtalálni a helyem az ünnepi tömegben. Választ kapni a bennem ágaskodó kérdésekre. Múlt, jelen és jövő kínzóan zavaró összefüggéseire. Hátha éppen a múlt hősei igazítanak majd el. Talán az általuk megélt, és végsősoron győzedelmeskedő márciusi hév, az ifjonti lelkesedés bennem is lángra gyújt valamit, ami – sokszor úgy tűnik – ma már csak alig-alig pislákol. Talán megtalálom ez ünnepen önmagam és az életem. Talán sok hasonlóan keresgélő emlékező úgy ér haza majd este, hogy megtalálta kérdéseire a választ. Talán majd az emlékező tisztelgés megadja a jövő biztatását és reménységét, akár a Bánffyhunyadról indult, későbbi református püspök,
Ravasz László szavaiba kapaszkodva: „Találja meg önmagát a magyar, és megtalálta, megmentette – jövendőjét.” Így legyen.
Fábián Tibor