Fotók: Pósa Judit

Hazajárók! Ki ne ismerné ezt a műsort a Kárpát-medencei magyarok körében? Én is szeretem, mert érdekes helyekre visz el, ahová talán sosem jutnék el… és mert rólunk, nekünk és velünk készül.

Az utóbbi pár napban részese és segítője is lehettem a forgatásnak Ádám Sándorral. A stáb késő este érkezett fáradtan az egyházasbásti Pogányvár fogadóba, hiszen munkával telt a napjuk, ahogy a miénk is… Már elmúlt éjfél, mire megbeszéltük a másnapi forgatókönyvet. Korán keltünk, az idő is szép volt, bepakoltunk – a csomagtartót telezsúfolták a műszaki felszereléssel és irány Borsodszentgyörgy. A közösségi házban vártak ránk, ahol nóta csendült és az idős nénik és bácsik meséltek, beszélgettek, elmondták életük történetét. Közben előkerült a finom pogácsa. Mosolyognak, de búcsúzáskor szomorúan említik – nincs utánpótlás… Bólintunk, tudjuk. A polgármestertől átvesszük a faluról készült kötetet és már megyünk is tovább.

Borsodszentgyörgyön

Újabb segítő is csatlakozik hozzánk Borbás Péter személyében (a név szerint szinte biztos, hogy a Barkóságról való). Következő állomás egy emlékmű, kocsiból ki, állvány fel, egy helybéli idős bácsi kerekezik a csúszós úton. Megáll mellettünk, kérdezősködik felőlünk, de hamarosan már magyaráz és mesél. Hallgatjuk.

Összepakolunk, megyünk tovább. Útközben leállít a nótás bácsi az előző faluból… ugyan, menjünk már be csak egy percre, szeretne üdvözölni, egy kis frissítőt is kapunk, csak kér, hogy menjünk. Az igazat megvallva, nem nagy örömmel, hiszen a percek gyorsan peregnek, de megyünk, és nem bánjuk meg, sőt, meghatódunk és felvesszük a bácsi mondókáját. Felfrissülünk az éppen elkészült pogácsától és illatos levendulás tasak is kerül a hátizsákba. A bácsi is csatlakozik hozzánk, ismeri a csempészek útvonalait, szívesen megmutatja. Idős már, de sok fiatal megirigyelhetné a belőle áradó fiatalos lendületet.

Felügetünk a hegyre, egy eldugott kis templomba – Kissikátorba, ahol büszkén mutatják a templomot, mesélik a történetét… sikerült megmenteni, és ez most milyen jó… velük örülünk… örömmel fogadjuk a templomot bemutató tájékoztató anyagot.

Hegyről le, csúszva, óvatosan, mert a vastag hóréteg alatt ott a jég és egymásba kapaszkodva próbálunk szerencsésen lejutni, már két kocsival indulunk útnak az arlói tóhoz. A táj fehér lepelbe burkolódzott a tóra, azaz a jégre lépni tilos! Sanyi barátunk megcsúszik és majdnem beleesik, de sikerül kikászálódnia.

A következő faluban, a csapat melegszik, Péter pedig finom szendvicset oszt szét nekünk. Innen egy terepjáró viszi tovább túrázóinkat a hegy aljáig, onnan felmennek és majd a kocsi megy értük, mi a másik kocsival irány vissza és át a határon majd várjuk őket Darnyában. Ez csupán terv maradt, mert a valóság másként alakult. A terepjáró kocsi nem tudott felmenni értük, olyan volt az út. Várjuk őket órákig ülve a kocsiban, a helybéliek kezdenek kíváncsiskodni – mi kezdünk aggódni.

Lassan sötétedik, eközben már rég Gesztetén kellene lennünk, ahol várnak a barkó menyecskék. Hívom őket, késni fogunk. Már nagyon aggódunk, mert kezd leszállni a köd és alig látni valamit. Újra telefonálok… már közel vannak, leértek a hegyről… na hála Istennek! Megjönnek elfáradva, átfagyva. Autóba be, irány Gesztete.

A polgármester kint vár az utcán és amint belépünk az épületbe, a barkó menyecskék vidám énekbe kezdenek. A megfáradt csapat mosolyog, forgat. A meleg teremben terített asztal várja a túrázókat. Semmi diétás!

Minden finom házi készítésű: kolbász, hurka, tepertő, szalonna. Na és a finom pampuska, túrós kalács, herőce, tepertős pogácsa. A bőség zavarával küzdünk és ezt megpróbáljuk leplezni iszogatva a tüzes gesztetei „vizet”.

Felmelegszünk, felvidulunk. A barkó menyecskék egymás után éneklik a szép nótákat, a borsodi bácsi sem akar szégyenben maradni, ő is rákontrázik, zeng az egész terem a vidám nótázástól. Tán valamikor a fonóban lehetett ilyen a hangulat, nehezünkre esik felszedelőzködni és a szállásunkra menni. Itt is kapunk apró figyelmességet, hogy emlékezzünk a kis barkó falura. Hogy is tudnánk feledni, rég volt részünk ilyen kedves vendéglátásban.

Vendéglátás Gesztetén

De menni kell, mert másnap is forgatás van. Már éjfélre jár, mikor megérkezünk a szállásunkra. Fáradtan esünk az ágyba és próbáljuk reggelre kipihenni magunkat. Az új nap nehezen indul, hiába finom a kávé és a reggeli, de végül aztán erőt veszünk magunkon és elindulunk Feled irányába. Itt is várnak már ránk: a polgármester, a tárogatós. Megyünk a temetőbe.

Felcsendül a tárogató és mi állunk egy régi, szebb napokat is látott De La Motte francia ezredes, II. Rákóczi Ferenc tüzérsége alapítójának márvány síremléke előtt.

Ott állunk és emlékezünk. És a drón repül, magasból szemlélve a falusi temető sírjait és köztük a mi kis csapatunkat. Nincs megállás, megyünk tovább. Először megállunk a vasút melletti bunkernél, majd a két templomnál.

Végül az egykori nemesi kúriához megyünk, sokat időzött itt Vécsey Károly tábornok, aradi vértanú. Mostani lakója beinvitál, kávét főz, nem szeretnénk megsérteni, bár sietünk, elfogadjuk… a bejárat melletti falon egy régi kép lóg a 13 aradi vértanúról. Különös érzés fog el. Egy pillanatra megáll az idő. Fájó üzenete van ennek a képnek az ódon boltíves teremben. Szépen megszerkesztett kötetet kapunk a faluról, lesz mit olvasni az úton.

És újra kocsiba be, irány Serke, ahol reggel óta várnak és bizony már lassan dél felé jár az idő.

Nem panaszkodnak, örülnek, hogy megérkeztünk. Már láthatóan fáradt a csapat, de továbbra is teszi a dolgát. Megnézzük az egykori pompás Gömöry kastélyt. Romjaiban is impozáns maradt és az egyetlen kéménye tetején ott a gólyafészek amely visszavárja lakóját töretlenül. Szinte magunk előtt látjuk Maróthy Margitot, ahogy méltóságteljesen sétál a tágas termekben.

Serke

A sarokban még ott a kályha helye, csak a melege hiányzik, de bízunk benne, hogy újra felépülnek a romos falak és megtelnek a termek. A polgármester ezen dolgozik és ha van akarat, miért ne sikerülne? Következő cél a református templom. Szépen felújították és Kovács Magda a lányával megható köszöntővel fogad… ettől jobban már csak az ezt követő daltól érzékenyülünk el. És a csapat kemény motoros tagja is elmorzsol titkon pár könnycseppet. Még sétálunk kicsit a kastély parkjában. Itt is papírra vetették már a község múltjáról szóló gondolatokat, tájékoztatót. Nagy kincs ez, bár minél többen olvasnák. És egy kis frissítő után már megyünk is tovább Détérbe.

Csúszik a feljáró a Szent István szoborhoz, de megyünk és a fiúk mennek fel a hegyre ahol a falu szép kis temploma áll. Csak pár felvételre van már idő.

Még Gesztetében készítenek néhány külső felvételt, a kamera mellett elsuhan a polgármester kocsija, aki régi ismerősként integet nekünk. A csapat szétválik, elbúcsúzunk egymástól. A stáb indul Pest felé, estére el kell érniük a közönségtalálkozót. Mi segítők, Borsodból és Gömörből itt maradunk és indulunk hazafelé. A falu főzdéjébe is híre jut, hogy újra a faluban vagyunk, de mikorra onnan kijön a főnök, mi már messze járunk a kis barkó falutól.

Fáradt vagyok, de feltöltődtem. Megismertem új helyeket, új embereket és talán értékesebbnek látom a saját kis környezetemet. És ehhez CSAK az kellett, hogy eljöjjön hozzánk a Hazajárók csapata. Másnak is szívből kívánom, látogassa meg az ő Hazajáró csapata: próbáljon úgy szétnézni a környezetében, mintha velük forgatna. Meg fognak lepődni, milyen elfeledett kincsekre lelnek…

Pósa Judit / Felvidék.ma

2 hozzászólás

  1. Névtelen

    Újabban olyan úttörők amelyek élő gyakorlatisággal bizonyítják a tettek helyén az elmúlt történelmek valóságait valamint térségeink igen kimagasló szépségeit! HAJRÁ HAZAJÁROK!

    Válasz
  2. Tóducz

    Kedves Pósa Judit, ezek nem hazajárok, ezek itthon járok!

    Válasz

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé.