Kedvetlenül ülsz az autóba az esti sötétben. Hideg van. Kint is, bent is. Benned is. Fáradt vagy, nagyon fáradt. Kifociztad magadból az életerőt, de nem minden úgy jött össze, ahogy elképzelted.

Már jó ideje nem úgy megy a foci, ahogy szeretnéd. Már csak méregtelenítésre jó, testmozgásra, amiben csak nagy ritkán leled a sikerélményt. A test eredménytelensége kihozza belőled a lélek lehangoltságát. Hideg az autó, hideg az ülés, még vezetni sincs igazán kedved. Csak hazaérni.

Bekapcsolod a rádiót. Sporthírek. Ha foci megy, akkor belehallgatsz. Aztán inkább felhívod Anyukát. A kapuig beszélgettek. Időnként elhallgattok. Mint bárki bármilyen más beszélgetésben, mikor egymásra emelik tekintetüket a felek és várnak a másikra. Vagy egy új témára. Vagy megerősítésre. Amikor Anyuka mással beszél és egyébként is szentimentális, gondolkodós, önmagaddal beszélgetős hangulatban vagy, akkor a rádió sem kell. Csak egy kis önelemzés. Magadat hallgatod. Arról, hogy már megint hazafelé tartasz. Kevés sikerélménnyel. Megint a sötétben, megint kedv nélkül. Pedig te többet vártál ettől az élettől. Több életet. Több kedvet. De ez az esti, lefáradt vezetés nem sok jót ígér. Csak azt, ami. Fáradt, megfáradt hazatérést.

Mindig visszatérsz a kezdetekhez. Hol rontottad el? Hol volt a buktató, ami miatt most itt zötykölődsz, ezen a hullámzó, gödrökkel teli országúton? És miért éppen ebbe az irányba? És egyáltalán, ha ilyen a múlt és ilyen a jelen, akkor milyen lesz holnap? Lesz-e világosabb és kedvesebb és jobb? Mert most olyan nyomasztó ez a hazatérés. Olyan örömnélküli. Kiüresedett. Ha nem lenne a párod és a gyerek, akik hazavárnak, még nehezebb lenne ezt elviselni. De ők legalább felsejlenek előtted és ilyenkor mindig beléd költözik a biztatás és bizakodás érzése is. Az, hogy mégis érdemes. Hogy nem vagy egyedül. Hogy ők veled és érted. És mi együtt.

Emlékképek sorjáznak előtted. Elrontott dolgok, amiket már nem lehet megjavítani és újrakezdeni. Elrontottan, örökre eltörve hevernek a lelked mélyén. Arra jók, hogy fájdítsanak. Gyengítsenek. Hogy elszívják belőled az erőt. A lelked mélyére sülyedtek, mint valami tengerbe vetett szeméthalmok.

Fájdalmas életuntság jellemzi ezt a hazautat. Csalódottság és reménytelenség egyvelege. A hideg, nyirkos sötétség belédhatol, nem tudsz védekezni ellene. Képtelen vagy örülni, nevetni és hinni a holnapban. Egykedvűen nyomod a gázt, mereszted a szemeidet bele a sötétbe, néha elnyomsz egy-egy szitkot a szembe jövőre. És haladsz tovább, de nincs semmi bizonyosságod afelől, merre haladsz, hová vezet ez az út? Egyáltalán, visz-e valahová, vagy egyszer, valamikor eltévedtél és azóta sem találod a kiutat. És egyáltalán létezik-e olyan, hogy kiút? Vagy csak az állandósult kiúttalanság létezik?

Képtelen vagy megállni, kiszállni. Az út és az élet rabja lettél. Függsz mindkettőtől. Mindkettő a hátán hordoz, pedig szeretnél választani, szeretnél új irányt, új életet. Fáradt vagy, nagyon fáradt, és nem tudsz kiszállni. Az út kegyetlenül visz, hordoz, egyre tovább. Sötét van. Fázol. Félsz.

Fábián Tibor

1 Megjegyzés

  1. Tóducz

    Kedves tiszteletes úr, há az úgy van manapság, a komputeres őrületben , hogy sokaknak, a hazafelé vezető út ellenkező irányba kanyarodott, megvagyonosáduk, kalandvágyó “vagányságuk”, sok pénzbe burkolt felelőtlen butaságuk miatt. Vannak itt az ermán is bőven belőlük megmondóemberek!

    Válasz

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük