Albert Levente felvétele

A többség bizonyos hatalmi ágazataiban tevékenykedő elkötelezett nacionalisták folyamatos árokásási próbálkozásai oda vezettek, hogy soha nem látott mélypontra süllyedt az eddig sem túl baráti magyar–román viszony.

Az állami intézmények – holott a törvények egyértelműen nekünk adnának igazat – folyamatosan szemet hunynak, bizonytalankodnak vagy épp az ellenkezőjét teszik annak, ami normális esetben elvárható lenne tőlük. A hétköznapokban azonban élni kell, párhuzamosan, itt, a közös lagúnákban, mert ez az ország épp annyira a miénk is, mint amilyen mértékben az övék.

A múlt évben, tudván, hogy az 1918-as események mennyire fontosak voltak mind a két oldalon, megpróbáltam erről az időszakról úgy megemlékezni, igyekeztem úgy emlékeztetni, hogy román többséghez tartozó értelmiségieket szólítottam meg, akik a centenárium évében, de máskor is nyitottak voltak felénk, és olyan országot szeretnének, amely valóban demokratikus, s amelyben valóságosan is megjelenik és működik a regionalizmus eszméje.

Igen gyakran emlegettük a transzilvanizmust mint elfogadható és felvállalható közös vezérelvek rendszerét. A mindkét nyelven megjelent kötet most is piacon van, sőt, a közeljövőben kerül sor a bemutatására több vegyes lakosságú településen, és – mindezek mellett és ellenében – az is elképzelhető, hogy képes lesz üzenetek továbbítására, javított magatartásformák gyakorlatának befolyásolására. Bízzunk benne.

Hol vannak most azok a jó románok?

Saját székelyföldi környezetemben – úgymond bizalmas miliőben, kollégák, rokonok, szomszédok, tehát a hozzám legközelebb álló emberek – hányták a szememre ezt a közeledést. „Ezek úgysem változnak meg.” „Ezek mind ilyenek.” „Képmutatás az egész.” „A tetteik igazolják őket.” Miközben barátaim, ismerőseim, a saját fajtám közül talán senki nem tett a román fél felé egy lépést sem, a HÁROMSZÉK és A HARGITA NÉPE vezető szerkesztőin kívül nem is érdeklődött igazán a „periférikus” értelmiségi vélemények iránt, arra kényszerültem, hogy ismét megkérdezzem a Mi, székelyek és román barátaink / Noi, secuii şi prieteni noştri români című interjúkötet szereplőit.

A tizenhét megszólaló közül ketten megelőztek. Anélkül írtak Úzvölgye kapcsán, hogy kérdeztem volna őket. Úgyszólván szégyellték magukat mások helyett, s nem a bizonyítványt magyarázták, hanem arról vallottak, hogy nem értenek egyet a dormánfalviakkal, a központi vezetéssel és a szervek hozzáállásával. Egyértelműen kimondták, hogy törvénysértések sorozata történt. Hangsúlyozták, hogy a hőseinkhez jogunk van. Hogy abban a temetőben nincs mit keresnie egy másik megyéből való város önkormányzatának. Illetve azt is nehezményezték olykor, hogy székelyföldi környezetünkben elszigetelődünk tőlük, nem kérjük ki a véleményüket, nem szólítjuk meg a különböző alkalmakkor.

Többen „hirtelen felindulásból” küldték a választ, mások pedig azt ígérték, hogy várjak egy-két napot, mert hamarosan nagyobb lélegzetű dolgozatokban fogalmazzák majd meg gondolataikat. Úgy látom, hogy a kis társaság egyben maradt, ma is ugyanabban a korrekt és európai hangnemben beszél. Elmondható, hogy további emberekkel bővült, hiszen a könyvbemutatók alkalmával ismeretségek köttettek, olvasók jelentkeztek, akik a maguk környezetében terjesztették, most is terjesztik a kiadványt és azt a fajta szemléletet, amely a közzétett szövegekből árad. Sőt, az is előfordult, hogy a magyar–román közeledést valóságosan gyakorló civilek nehezményezték, hogy őket még nem szólítottam meg, és kellemesen meglepett, hogy egy bukaresti társaság milyen következetesen és hitelesen igyekszik hidat építeni az emberek között. Egyszerű románok, akik önmagukkal szembeni igényességükből fakadóan ismerkedtek meg a magyar kultúrával, bár ők maguk teljesen más környezetből származnak, általában nincsenek magyar rokonaik, viszont a közeledési vágy és a jobbítási szándék számukra teljesen természetes.

„Régi barátok…”

Dr. Mihai Androne (egyetemi tanár, történész-teológus, a galaci Al-Dunai Egyetem oktatója): „Az a meggyőződésem, hogy a most felbukkant problémákat képesek leszünk higgadtan, európai és keresztényi szellemben rendezni. Szükség van a két közösség képviselői részéről az őszinte párbeszédre, hogy a kezdeti nyugalmat képesek legyünk visszaállítani. Az a véleményem, hogy az etnikumok közötti viszonyt az ember és ember közötti megértésre kell alapozni: aki nem becsüli és ok nélkül bántja felebarátját, az nagyot téved. A sértett is, amikor megfelelőnek vélt választ ad, maga is téved. Ki kell szabadulnunk ebből a helyzetből, túl kell lépnünk az erőszak logikáján.”

Mirela Cara (a Corbii Albi / Fehér Hollók portál munkatársa, korábban sepsiszentgyörgyi román sajtóorgánumoknál dolgozott, jelenleg Angliában él, a Bukaresti Egyetemen diplomázott): „Nehezemre esik a vádakról szólnom. Számomra sok részlet homályos. Az eseményeket a sajtóban követtem – hiszen január óta külföldön élek –, illetve román és magyar barátaim reakciói alapján, akikkel telefonon és közösségi oldalakon tartom a kapcsolatot. Mindenki számára világos, hogy ezt a konfliktust rendkívüli gyorsasággal gerjesztették. Először arról cikkeztek, hogy a magyarok meggyalázták az úzvölgyi temetőben a feltételezett román hősök sírjait, aztán a magyarok tettek közzé felhívást, hivatkozva a homályosan értelmezett vagy nem is alkalmazott törvényekre, és élőláncot alkottak a saját hőseik emlékét védve. Túl azon a tényen, hogy érzékelem a temető közigazgatási hovatartozása körüli vitát, számomra nem világos, hogy mi vezetett az élőlánc létrehozására szólító felhívásig. Nem tudom azt sem, hogy a magyarok és a románok a 2019-es esztendőig miként emlékeztek helyszíni ünnepségeken az ott eltemetettekről. Amíg Sepsiszentgyörgyön éltem és a megyei román nyelvű sajtóban dolgoztam, soha nem jutott el hozzám olyan meghívó, amely úzvölgyi rendezvényre hívott volna, de olyan tájékoztatásra sem, amely arról szól, hogy a megyei tanács valamely képviselője jelen lett volna egy-egy koszorúzáson. Most viszont láttam, hogy a helyi román sajtót is kérték a tiltakozómozgalomhoz való csatlakozásra. Vajon kinek kellene megvédenie ezt a temetőt? Az a tény, hogy ott mások [a dormánfalviak] szerveznek bizonyos rendezvényeket, fenyegetésként fogalmazódott meg a [Kovászna megyei] magyarokban, de nem értettem, most sem értem, hogy ez kik ellen fogalmazódik meg, hiszen abban a temetőben más, az akkori konfliktusokban [első- és második világháború] érintett további nemzetek hadseregeiből származó hősök földi maradványai is ott nyugszanak, akik most nem jelennek meg ebben a történetben. Ilyen megvilágításban számomra mindez újdonság, és azt hiszem, hogy sokan így vannak ezzel azok közül, akik most bosszankodnak a híradásokat olvasva, annak ellenére, hogy eddig talán nem is hallottak Úzvölgyéről.

Nyilvánvaló, itt egy alaposan kidolgozott forgatókönyvről van szó, amelyhez igencsak jelentékeny köze van a PSD-nek és az RMDSZ-nek. Ezt a gondolatot a görögkeleti papok, a stadionok ultráinak megjelenése és a váratlan élőlánc-kezdeményezés ébreszti bennem. Vajon milyen intézkedésekre lenne szükség a helyzet megoldásához? Hallani a kormányzati nyilatkozatokat, hogy nyomoznak és keresik a felelősöket, szó esett arról is, hogy a temetőt átvenné a hadügy. Eközben pedig a csendőrség tagadja, hogy erőszakos cselekményekre, összecsapásokra került volna sor a magyar és román résztvevők között. Véleményem szerint, ahhoz, hogy megtudjuk, mi vezetett idáig, és kinek volt érdeke a konfliktus kirobbantása, s hogyan bonyolították, hosszabb időre – talán évekre – lesz szükség. A botrány tovaterjedése, a Magyarország és Románia között kialakult vita most arra enged következtetni, hogy itt nem csupán egy elszigetelt vidéken levő helyi konfliktusról van szó. Talán egy adott pillanatban megtudhatjuk, hogy mire volt jó, kinek a javát szolgálta ez az epizód. Vagy soha. Addig azonban – meggyőződések híján – csak töprengünk gyanúsítgatások és feltételezések körül támadt bizonytalanságaink közepette.”

Cristian Sandache (egyetemi tanár, történész, a galaci Al-Dunai Egyetem oktatója): „Azt mondta a minap egyik cimborám, hogy hagyjam a fenébe a magyarokat, meggyőződéssel, jó szándékkal, nyilván, nehogy aztán megbánjam, és egyedül maradjak, magányos legyek a magyarbarát érzelmeimmel. Több ismerősöm pedig azt is feltételezi, hogy a magyarok és a kultúrájuk iránti megnyilvánulásaim – számukra teljesen nyilvánvaló módon – valamiféle anyagi érdekből származnak. Nem tudom őket meggyőzni. Az ostobaságra nincs gyógyszer. Hadd higgyen mindenki, amit akar. Ami a legfrissebb úzvölgyi történéseket illeti, soha nem fogom honfitársaimnak tartani ezeket a gyengeelméjű xenofóbokat, ezt az agysejt és jóérzés nélkül való tömeget. Soha nem kívánok egy táborba tartozni azokkal, akik husángokkal érkeznek; ki nem állhatom a tájékozatlan agresszív masszát, a megátalkodott nép­tribunokat, a trikolórba öltözötteket, a papokat, akik a megértés helyett gyűlöletet szítanak, a volt titkosszolgákat, akik a jó erkölcsöt hirdetik. Mindennek ellenére azokat kedvelem, akik jó érzéssel közelednek, akik kizárólag önnön józanságuktól vezérelve gondolkodnak. A többségi nyájszellem ellenében a kisebbség józan és civilizált táborát kedvelem. Ez a temető a magyaroké. Ők kezdettől a törvényesség mentén jártak el, s ha egy adott pillanatban – talán – kevésbé voltak diplomatikusak, azt csak végső elkeseredésükben tehették. A román oldal viselkedése kínosnak mondható, olyan tartalmakat hordoz, amelynek semmi köze a civilizált magatartásformákhoz. Fáj ezt kimondanom, de ez a valóság. Azt hiszem, hogy itt – akárcsak Marosvásárhelyen 1990 tavaszán – szándékos zavarkeltésről van szó, amelyben sötét erők kívánják fenntartani a magyarok és a románok közötti viszályt és torzsalkodást.”

Ez még nem epilógus

Úzvölgye – a temető éppúgy, mint a két megye határa – még most is megoldatlan problémákat hordoz. Ez az állapot valóban méltatlan az európai értékrendhez. Viszont nem szokatlan a rendszerváltás utáni Romániában, ahol létjogosultságának igazolásáért a politikai osztály mindenre képes. Egyébként nem maga a nép ilyen, hanem azok, akik káoszra vágynak, akik a zavarosban halászás vagy a túlélés reményében ilyenné próbálják változtatni.

Azok a kísérőjelenségek, amelyek június 7-e után történtek – többek között az az eset, amikor a magyarellenességet kivitték Máltára a fociultrák –, azt feltételezik, hogy egyelőre ismeretlen érdekek lappanganak a háttérben. Izgalmas heteknek nézhetünk elébe, s egyáltalán nem kizárt egy kisebb vagy nagyobb kormány-krach sem, új fordulatokkal, izgalmas belpolitikai átrendeződésekkel. Mert Úzvölgyén innen, s túl, Köpecen, az „úgynevezett Székelyföldön”, Dorohojban baj van, de újfent a Dâmboviţa partján is, meg szerte minden történelmi régióban. Úgyhogy: hamarosan jelentkezünk további véleményekkel is.

Simó Márton / Háromszék

16 hozzászólás

  1. antal m.

    Tóducz,- mindig a saját tévhitét üvölti az ermán, – másokról! Ez a való jelenség, egy orvostól!
    Nem gondol soha arra, hogy az elemi nép mondákkal tele a padlás, — hát, mindenkinek ismerős!
    Ebben rejlik az Ö, hozzászólása, hogy ironizáljon mindig valakit. Jelen esetben éppen személyemet! Csak meg unja, egyszer!

    Válasz
    • ez van

      Kedves antal.m, ha állandóan önti az olajat a tűzre, az sohasem alszik el!.

      Válasz
    • Tóducz

      antal m, beírásaiban hemzsegnek az eltorzított népiesített demagógiák! Még Ön panaszkodik a padlásra?

      Válasz
  2. Sebők Mihály

    Kedves Simó Márton, ha egy gazdaságilag és intellektuálisan elhanyagolt, kizsákmányolt népet féken akarnak tartani, megtanítják gyűlöletre, mivel “a gyűlölet jobban egyesít mint a szeretet!” Ne higgyük el, hogy azt a gyűlöletet amit évszázadokon át folyamatosan adagolták, egyik napról a másikra meglehet szüntetni! És itt Romániában a nemzeti gyűlöletre még mindig kereslet van és lesz! De nem végtelen időkig Az alapoknál kell kezdeni, azzal, hogy a román népnek megtanítjuk a valóságos történelmet, de azután is még kemény munka vár ránk erdélyi magyarokra!

    Válasz
    • Tóducz

      Kedves Sebők úr, akkor is ezt mondták az erdélyi magyar véleményformálóink, amikor még Erdélyben 3.000.000-an voltunk. Mára már alig 1.000.000-ra “szaporodtunk”, követve “értékes” útmutatásaikat, míg a romákok megtriplázodtak Erdélyben.

      Válasz
      • Tóducz

        Kedves Sebők úr, aztán tetszik látni, hogy a romákok újratermelik szorgalmasan a náci képviselőiket az EU parlamentben is. Volt W.C.Tudor és Gigi Becali, van Basescu, Rares Bogdan.

        Válasz
  3. antal m.

    Tiszteltek! Az már mindegy.A tény állása nem változik!
    Tóducz, – egy igen kedvelt hozzászóló, mert ő beír, akkor is ha annak a saját fontossága!

    Válasz
  4. Tóducz

    A szerző úrnak, a Kós Károly transzilvanizmusa szerinti megfogalmazására nem vevők a romákok. Nagyon kevés romák értelmiségi van, aki hajlik a magyar-romák viszony korrekt és becsületes rendezésére, s ahogy haladunk előre, mind kevesebben lesznek. Velünk együtt fogyatkoznak!

    Válasz
  5. antal m.

    Már a címből is érthető a célzat! Olvasom a szerzőtől: …,, épp annyira a miénk is, mint amilyen mértékben az övék.,,- idéztem fentről! Ez a megállapítás értelem szerű lenne,- ha a mércék egyenlőek lennének, – azaz egyenlő jogokat élveznének népeink! Másként falra dobált borsó.
    A többség magának hatalmat tart fenn mindig! Elvi eltérések maradnak, és szemlélet váltást nem hozz ! Megbocsájtunk egymásnak ideig-óráig,- de a tudatokban az megmarad!

    Válasz
    • Tóducz

      Nem falra dobált bab?

      Válasz
      • marczy

        Én “falra hányt borsó”-ként ismerem.

        Válasz
        • Tóducz

          Kedves marczy én is úgy ismertem, de a tisztelt antal m., egy előző beírásában a babot emlegette, s én javítottam ki borsóra a babját. Azóta Ő is borsóként emlegeti. A jó építészmérnök holtig tanul!

          Válasz
        • Mikulás

          A “falra hányt borsó” vagy pedig “falra hányt bab” kérdését mindig az dönti el, hogy hát éppen mit evett előtte! Létezik ám olyan is, hogy “falra hányt gombás töltött csirke”!

          Mi ezt úgy énekeltük annak idején, hogy:

          A lábamon alig-alig-alig,
          Mégis elhányok a falig,
          Angyalom, ragyogóm, szeretem-a-bort!

          (A dal teljes szövege:
          Vörös bort ittam az este,
          Angyalom, ragyogós csillagom!
          Most is részeg vagyok tőle,
          Angyalom, ragyogós csillagom!
          A lábamon alig-alig állok,
          Mégis szeretnek a lányok,
          Angyalom, ragyogóm, szeretem-a-bort!)

          Válasz
          • Tóducz

            Kedves, aranyos Mikulás bácsi, most már, hogy van? Alig-alig-alig, vagy alig-alig állok? Megint el tetszett zabálni a bolondgombát a rénszarvasa elöl?

          • Dobai

            Tudtam én, hogy a pogány Miki bátyám bort iszik és vízet
            prédikál. Már azt sem tudja milyen íze van a víznek.
            Egyszer ívott rossz bort életében, s az is motorina volt.

            Emlékeztetem bátyuskám:
            “Próbálja meg azért az ember magát, és úgy egyék abból
            a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból,
            mert a ki méltatlanul eszik és iszik, ítéletet eszik
            és iszik magának, mivelhogy nem becsüli meg az Úrnak testét.”

          • Tóducz

            Emberek válásháború indult két Ámerikába kitántorgott volt földiink között. Az egyik róm.kat, a másik protestáns. Jól fogunk szórakozni az elkövetkezőkben.

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük