Vajon hány erdélyi halna meg Magyarországért? És vajon mennyi moldvai áldozná életét a Partiumért? Mennyi lenne azon csángók száma, akik készek lennének életüket áldozni Kárpátaljáért? Ugyan hány székely vonulna a biztos halálba Felvidékért? És vajon Jeszenszky Géza sokat vitatott szavaiban van-e logika?

Az Úz-völgyi sírkert / Fotó: Gergely András – Székelyhon

 Az igaz beszéd és a szép beszéd

A publicista két dolgot tehet. Vagy úgy alakítja sorait, hogy azokból egyfajta generális igazság kerekedjék ki (hozzátéve, hogy az igazság talán a legkomplexebb fogalom), vagy pedig engedve az ego (netán az esetleges megrendelő) csábításának, szerethetővé írja cikkeit. Ugyanez a metódus érvényesül a politikusok esetében is. Van, aki az igazat mondja, és van, aki azt mondja, amit a választópolgár hallani akar. Utóbbi politikust hívjuk jelöltnek. Előbbit pedig hivatalából leköszöntnek.

Vizsgáljuk meg a lehetségeshez legközelebb álló objektivitással Jeszenszky Géza nagy port felvert kijelentését. Az Antall-kormány volt külügyminisztere egy interjú során a következőket nyilatkozta:

„Magyarországon senki, pontosabban a jóérzésű emberek közül senki sem hiheti, hogy a határok megváltoznak. (…)Ezt sem a romániai, sem a szlovákiai nacionalisták nem akarják elhinni, ezért megpróbálják meggyőzni a közönségüket a magyarveszély létezéséről. Ez ostobaság. Nem csak azért, mert a magyarok békeszeretőek, de egyetlen magyar sem lenne kész meghalni, nem csupán Erdélyért, de mondjuk egy ukrajnai faluért sem. Kiabálhatnak, petíciózhatnak, de az életünket adni valamiért már nem divatos Európában, hogy így fogalmazzak.”

Tovább megyek. Egészen biztos vagyok benne, hogy a román, vagy szlovák nacionalisták sem adnák az életüket Romániáért illetve Szlovákiáért. Ehelyett talán megvernének néhány „magyarul vartyogót”, esetleg lekennének festékkel egy-két emlékművet. De ez a maximum. Annak ugyanis, hogy az elveiért vagy a hazájáért meghaljon valaki, komoly feltételei kell, hogy legyenek. Lehet ezzel a kijelentéssel vitába szállni. Csak nem érdemes. Mert e szavak relevanciáját pontosan az adott geopolitikai közeg jelen idejű történései tanúsítják.

A hazáért meghalni

Lám, Európát nyíltan megtámadták. És vajon hemzsegnek a katonaérett fiatalok a sorozó bizottságoknál? Vajon égnek-e a katonai vonalak, amiért az idősebb generáció férfijai a tartalékos állományba vétel felől érdeklődnek? A csudát. Az életerős férfiak örülnek a sorkatonai szolgálat megszűnésének. Illetve már nem is örülnek neki, hanem természetesnek veszik. Mintha bizony természetes, és magától értetődő lenne, hogy egy értékekkel teli ház köré nem építünk kerítést, az udvarra pedig nem veszünk egy házőrző ebet. Igaz, Közép-Európa immunrendszere ez irányban még hellyel-közzel működik. De ha tőlünk nyugatabbra tekintünk, mind csak azt látjuk, hogy hívják, csalogatják az idegen kultúrájúakat. Azokat a betolakodókat pedig, akik már a kontinensen belül vannak, azokat védik, óvják, pátyolgatják, legtöbbször az őslakos polgárok kárára. Szögezzük le tehát: a hazáért mostanában nem akar, és nem is fog meghalni senki.

Az elvekért meghalni

Sajnos minden magyarlakta országban lehet példákat felhozni annak alátámasztására, miszerint az elvekért meghalni is idejétmúlt manapság. A Temerini Fiúk, Budaházy és társai, Malina Hedvig és Gubik László esetei bizonyítják e szavak igazságtartalmát. S székely zászlók tekintetében sem állunk jobban. Hiszen nem egy esetben előfordult, hogy a kitett lobogót hatóságilag eltávolították. Mármint… minden gond nélkül távolíthatták el. Ahogyan más kisebbségi, vagy nemzettársi lobogóinkat bűntelenül taposhatják, gyalázhatják, s a magyarág kohézióját jelképzelő Szent Koronán is következmények nélkül gúnyolódhat osztrák riporter épp úgy, mint román, ukrán, szlovák, vagy szerb nacionalista. S ha a keresztény kultúrkörben szocializálódott polgároknak a keresztény jelképekhez való viszonyulását nézzük, a helyzet még ennél is siralmasabb. Vajon egy földre dobott feszület, egy leköpött Krisztus-kép kit késztetne arra, hogy akár élete árán is megvédelmezze?

Ez vajon természetes?

Hogy mindez természetesnek tekinthető-e, vagy valamiféle 21. századi elkorcsosulásnak? Nos, nem gondolható, hogy a mai kor embere bármiben is hátrébbra való lenne, mint régebbi korok hazafijai. Ám tudomásul kell venni, hogy a komoly diplomáciai munkával elért tartós békének rengeteg hozadéka van. S az egyik ilyen hozadék pontosan a védekező, önvédő ösztönök elkorcsosulása. Illetve nem is elkorcsosulásnak nevezhető ez, hanem inkább valami olyasféle folyamatnak, mint amikor a lehullott mag – kellő táptalaj híján – betokozódva évekig, évtizedekig éli tetszhalott életét, hogy aztán vízzel, tápanyaggal dús földbe kerülve csírát ontson, gyökeret verjen, s kisarjadjon. És, bár sokan vitába fognak szállni e kijelentéssel, de nagyon jól van ez így. Mert a béke szövete sérülékeny. Az bármikor fel tud fesleni egy önös büszkeségből vitézkedő ember tetteitől, netán egy szociopata parttalan hősködésétől. Mert bármennyire is kényelmetlen kimondani, de tény, hogy még a legrosszabb béke is milliószorta jobb, mint a legnemesebb háború.

***

Hinnünk és vallanunk kell tehát, hogy amennyiben a történelem sokadszorra is próbára teszi hazaszeretetünket és elvhűségünket, e betokozódott érzések azonnal életre kelnek bennünk. Akkor majd újult erővel állunk ki magunkért valamint társainkért, hogy bebizonyítsuk magunknak és a világnak:

Mi magyarok maradunk. Maradunk, s megmaradunk! Mi magyarnak maradunk meg!     

Doó János