Összefüggéseiben kezelt egyháztörténet, új tanterv, a közösségi munkára való fokozott felkészítés igyekszik szolgálni a leendő protestáns lelkészeket. Kolumbán Vilmos Józseffel, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet rektorával hagyományokat, kihívásokat, az alapokhoz, a biblia tanításaihoz való visszatérés lehetőségét és akadályait vettük sorra.
– Miért akart pap lenni a nyolcvanas évek végén egy erdővidéki fiatal?
– Baróton laktunk, Erdőfülébe jártunk nyaralni, mindkét helyen vallásórára is, ott fogtak meg a bibliai történetek. A kisgyermekként nagyon szépnek tűnő mesék kilenc-tizedikes koromban tértek vissza újra, időközben a templomba járás is elkopott, évente tízszer, ha elmentünk, amikor édesanyánk magunkkal vitt. Akkor viszont újra erőteljesen belém hasított a dolog, immár olyan mértékben, hogy arra gondoltam, talán a teológiára kellene felvételiznem. Édesapám is bátorított, amúgy is azt szerette volna, ha mindkét fia egyetemet végez. Velem könnyű dolga volt, mert én is akartam, ellentétben öcsémmel, aki viszont nem. A jól megtervezett pálya jegyében 1990 őszétől, tizenegyedik osztálytól a kolozsvári Református Kollégiumban tanultam tovább, 1992-től pedig a protestáns teológia hallgatója lettem.
– Ez már a százas nagyságrendű évfolyamok korszaka volt az intézetben. Így visszamenőleg indokoltnak tartja a létszám ilyen mértékű megemelését?
– Alapvetően igen, hatalmas volt a lelkészhiány, a rendszerváltás pillanatában rengeteg parókia állt üresen Erdély-szerte. A hiánypótlás szükségessége egyértelmű volt, a mikéntjén már lehet vitatkozni. 1989 őszén még tíz-tizenöten kezdhették meg a tanulmányaikat, 1990 januárjában aztán behívták az előző felvételin jól teljesítőket, akik néhány hónappal korábban hely hiányában maradtak kívül. E felemás évfolyam ősztől kezdő emberei decemberig befejezték az első évet, a januárban érkezőkkel – akik nyáron is tanulva pótolták – 1991 őszétől kezdték a második évfolyamot. A kiegészítőkkel együtt több mint hatvanan voltak abban az évben, ezt követően jöttek a százfős évfolyamok. Az utóbbi években 28–30-an végeznek az erdélyi protestáns felekezetek képviseletében.
– A pályára tudatosan készülő diákként tapasztalt-e valamiféle értékfelhígulást a sok minden által generált hallgatói özön nyomán?
– Nekem nem volt idegen a teológiai intézet, hiszen sok, elsősorban bibliaórát tartó teológushallgató járt be a kollégiumba, és nyilván mi is a teológiára. Ezért aztán az ott tapasztaltak nekem nem is okoztak semmiféle lelki törést. Amúgy folyamatosan újratermelődő jelenség, hogy az elsőévesek többsége kiábrándulttá válik az első egyetemi év végére. Úgy érzik, nem azt kapták, amire számítottak, főleg, hogy a legtöbb fiatal valamiféle hamis illúzióval érkezik az egyetemre, amire kijózanítóan hat, amit ott kell tapasztalnia. Elsősorban abban az értelemben, hogy az korántsem a szentek közössége, sok és sokféle, életet, annak örömeit szerető és kereső fiatalember sereglik össze, klasszikus egyetemi élet zajlik. Persze, volt ott mindenféle érdeklődésű és kulturális hátterű hallgató, a nagy létszámú évfolyamoknál nem könnyű előzetesen kiszűrni, kiből lesz jó lelkész. A lemorzsolódások ellenére azonban a többség később is megállta a helyét.
– Ön milyen illúziókkal érkezett a teológiára?
– Azzal az elképzeléssel készültem a pályára, hogy falusi lelkész leszek. Hívtak, hogy maradjak városi segédlelkésznek, vagy a kolozsvári kollégiumban ifjúsági lelkésznek, de sem eléggé felkészültnek nem tartottam magam, sem elhivatást nem éreztem. Falusi lelkész akartam lenni, és kész. Mégsem így történt, és én ezt isteni gondviselésként kezelem. Bölönben kezdtem a pályát, másfél éven át, 2000. február 1-jéig ott szolgáltam, nagyon szerettem azt a munkát, csak a szellemi kihívás hiányzott. 1999 őszén viszont azzal kerestek meg Kolozsvárról, hogy gyakornoki tanári állásokat hirdetnek meg, ha érdekel a dolog, várnak. Ennek az volt az előzménye, hogy negyedéves koromban egy történelmi témájú, az 1781-es református zsinatról szóló kutatási pályadolgozatommal felhívtam magamra a tanáraim figyelmét. Ezt követően Buzogány Dezső professzor engem hívott maga mellé gyakornoknak, ami titkári-kutatói munkát jelentett.
– Az önben formálódó falusi pap nem tiltakozott a fordulat ellen?
– De igen, viszont úgy voltam vele, hogy ha elég jó vagyok, felvesznek, ha nem, akkor sem történik semmi drámai. 2000 februárjától elkezdtem a tanítást, ami messzemenően nagyobb kihívás volt, mint ahogy azt én előzetesen képzeltem. Korábban azt hittem, ismerem az egyháztörténetet, de rá kellett jönnöm, hogy szinte semmit sem tudok róla. Eleinte úgy zajlottak a dolgok, hogy kijöttem az óráról, és szinte azonnal elkezdtem készülni a következő előadásomra. Mi tagadás, a saját hasznomra is vált.
– Milyen mértékben voltak hozzáférhetőek a korábban tiltott források?
– Akkor már a legtöbb forrás használható volt, és a teológia könyvtárát is jelentős mértékben fejlesztették, bővítették, a korábban eltitkolt témákban született anyagokat is beszerezték. A nagy kiadókat is érdekelni kezdte az egyháztörténet, egy sor egészen kiváló összefoglaló egyháztörténeti munka jelent meg, remek alapot biztosítottak az oktatáshoz. Az is fontos szempontnak számított, hogy elérhető könyvészetet ajánljunk a hallgatóknak. Többéves tanulási folyamat volt, például amíg sikerült tisztáznom – akár a magam számára is –, hogy mi az egyháztörténet célja.
– Önben milyen alapvető kérdés várt tisztázásra?
– Számomra az alapvető elméleti kérdés annak a tudatosítása volt, hogy az egyháztörténet az a tárgy, amely nemcsak a vallásos élet előfordulási mechanizmusait és módozatait taglalja, hanem összefüggéseiben kitekint a világtörténelemre is. Csak akkor lehet igazából megérteni, mi is történt az egyház berkeiben, felismerni bizonyos folyamatokat, teológiai irányzatokat. De azon is sokat gondolkodtam, hogy az egyháztörténet vajon kizárólag dogmatörténet, vagy intézménytörténet is – nyilván az utóbbi is, benne egyházzal összefüggő politikai, művelődés- vagy oktatástörténettel. Az a felismerés is utolért, hogy nagyon sok minden függ attól, milyen megközelítésben látjuk az embert mint a vallásos élet alanyát, illetve hogyan értelmezzük a szerepét. Tartom magam ahhoz a megállapításhoz, hogy az emberi történelem időről időre szinte ugyanazokat a helyzeteket szüli újjá, csak a díszlet változik körülötte. Az emberi gondolkodás és legbelsőbb önértelmezés nem nagyon változott az elmúlt kétezer év során, innen kell továbblépni. Az önzés, a hatalomvágy az egyházi szereplőket esetenként ugyanúgy „működtette”, mint a világiakat, és ettől egészen más megvilágításba kerülnek bizonyos egyháztörténeti események vagy tézisek is.
– Milyen ciklus visszatérésének lehetünk ma tanúi?
– Hallgatóimnak azt szoktam mondani, hogy az egyháztörténet oktatása biztosan hozzájárul a helyes önértelmezés kialakulásához. Ha ezt megtanulják a tárgy három és fél éven át zajló oktatása során, azt is megtanulják, hogy az ember legbensőbb értékei nem változnak. Pillanatnyilag azt látom, hogy az embert napjainkban elérő, feldolgozhatatlan mennyiségű információdömping egyfajta identitásválságot is okoz. Ehhez a helyzethez lehet korszakokat társítani az egyháztörténetből. Ilyen volt például az emberi gondolkodásnak a felvilágosodás kora által hozott felszabadítása és kiteljesítése, ami az egyházak esetében oda vezetett, hogy épp a tradicionális értékeket felejtették el. Ennek nyomán alakult ki az Erdélyben is eluralkodó teljesen liberális, racionális egyházkép. Erre jött válaszként az első világháború alatt elkezdődő, a két világháború között kiteljesedő visszafordulás az egyházi alapgondolatokhoz, amit a magyar protestantizmus története belmissziós mozgalmaknak tekint. A gyakorlati következmény az volt – és talán ez a mának szóló üzenet is –, hogy csak akkor lehet megmaradni egyházként, ha létezik nagyon világos célkitűzés, határozott szembefordulás a jelenlegi „felvizező” trendekkel, tudatosítása mindannak, hogy kik vagyunk, mit akarunk, hová tartunk. Vissza az alapokhoz, a biblia tanításaihoz.
– Milyen eredménnyel tudják átadni a teológián mindezeket a gondolatokat? Vagy mondjuk a református egyház trianoni trauma utáni történelmi szerepvállalását?
– Azt tapasztaljuk, hogy az 1990 utáni középiskolás generációk tudásszintje egészen más, mint a korábbiaké. A középiskola ma készségeket és kompetenciákat próbál megtanítani, nem tárgyi tudással vértezi fel a diákokat, és mindez a történeti tudatra, illetve az egyetemi oktatásra tekintve is következményekkel jár. Már az 1989 előtti életet is furcsa kuriózumként kezelik, holott annak a periódusnak a súlyos örökségét a lakosság még mindig jelentős része cipeli. A fiatalok bizonyos hullámzó színvonalú felkészültséggel érkeznek hozzánk, de kollégáimmal közös tapasztalatunk, hogy hat év alatt többé-kevésbé tisztázódik számukra a református egyház múltja, a kommunizmus ideje alatti korlátai, és felvállalják mindazokat a feladatokat, amelyek egy erdélyi protestáns lelkészre várnak. Hogy nemcsak igét hirdetünk, de közösséget szervezünk, támogatásra érdemes ügyek mellé állunk.
– Rektorként milyen intézményt „szán” a hallgatóknak, illetve tanáraiknak?
– Az oktatásunk legfontosabb, jól meghatározott célja változatlanul a lelkészutánpótlás nevelése. A prioritásaim közé tartozik a diákközösség, illetve a közösségi munka megerősítése, főleg olyan körülmények között, hogy egyre kevesebb értéke van a közösségnek, a kommunikációs formák pedig alapjaikban átalakultak. Jobban fel kell készítenünk a hallgatókat arra, mi vár rájuk a közösségszervezésben. Ugyanakkor szeretnénk újraindítani a doktori iskolát, így válna teljessé a képzésünk. Eljött az ideje egy új tanterv összeállításának is, amely inkább képes reflektálni a mai kor kihívásaira, kérdéseire, lehetővé teszi felkészültebb lelkészgenerációk kinevelését. Szeretném, ha a művelt, felkészült teológiai tanárok aktívabb részt vállalnának az egyházi életben, ahogy az száz évvel korábban is történt. Foglaljanak állást olyan kérdésekben, amelyek a lelkészi, de akár a civil társadalmat is foglalkoztatják, mint például az abortusz vagy az azonos neműek házasságának kérdése. Csakis ilyen esetben számíthatunk igazi előrelépésre.
[box] Kolumbán Vilmos József
A kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet rektora. Baróton született 1974-ben, a kolozsvári Református Gimnáziumban érettségizett 1993-ben, a kolozsvári teológián diplomázott 1998-ban, 2005-ben doktorált a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen. A bölöni református egyházközségben kezdte lelkészi szolgálatát, tanári pályáját 2000-ben a Protestáns Teológiai Intézetben. 2010 és 2016 között az intézet prodékánja. Nős, három gyermek apja.[/box]
Csinta Samu / Háromszék