Van egy ország...


Tiszalúc, Trianon tér / Fotó: Látszótér.hu – Gimesi András Gime

Azt hittük, azt hihettük a sírig hordozzuk a trianoni szétszakítottság traumáját. Azt a lélekbe fészkelődött, megmagyarázhatatlan sötét, tompán fájó érzést. Amit a határon túl már az anyatejjel együtt magába szív a gyermek. És onnantól örökös, lélekfájdító társa lesz a kisebbségi magány. Amit senki sem érthet. Csak egy másik kisebbségi.

Hogy ez nem így lett, az a 2010-ben elfogadott törvénynek köszönhető, mely a Nemzeti Összetartozás Napjának nevezte el a trianoni diktátum aláírásának emléknapját.

Ami a szétszakítottságunkról az összetartozásunkra helyezte a hangsúlyt és irányította a figyelmet. És ezt nem csak szavak által tette, hanem tettekben: a kettős állampolgárságról szóló törvény megalkotása által. E kettőben méltó, valóságos és hatékony válasz született a száz éves Trianonra.

Mely végre már nem a szocializmusnak a múltat eltörölni kívánó félrenézős megközelítése és nem a szocialista-liberális kormányzatok könnyű szívvel koccintós, a határon túli érzékenységre ügyet sem vető, sőt azokat buzgón románozó, szlovákozó, cserben hagyó megközelítése.

2020-ban, a Nemzeti Összetartozás Évében végre másként emlékezhetünk. Úgy, hogy a fájdalmas múlthoz, – amely, gondoljunk csak bele egy kissé: teljes mértékben megváltoztatta minden egyes magyar életét – végre hozzárendelhetjük a nemzetépítő jelent és a bizakodó jövőt.

Azt, hogy ez a kicsi ország a jelenben, száz év oly sok nehézsége és szenvedése után, végre felívelő pályát követ. Végre kiállunk magunkért, merünk nemet mondani kicsinek és nagynak. Végre a saját érdekeinket is számításba vesszük. És az az első.

Feladtuk a sodródás gyáva külpolitikáját. Még ellenfeleink is elismerik országunk, szavunk súlyát. Harminc év sodródó átmenet után, úgy tűnik, végre megérkeztünk. No nem a Kánaánba, de a saját hazánkba, amit erdélyi, kárpátaljai és délvidéki is egyként úgy büszkén nevez: Magyarország.

Miközben Európa ma a maga teremtette démonjaival viaskodik és talán már maga sem tudja, mi lesz ennek a vége, mert egyszer csak szembe jön a fal és akkor nincs tovább, aközben mi rájöhettünk, hogy a határon túli magyar nem ellenség, de nem is román, meg szlovák, hanem hozzánk hasonlóan érző ember. Aki magyar tévét néz, magyar csapatnak szurkol, magyar árut keres a boltokban, magyarul gondolkodik és álmodik; magyarul boldog és magyarul sír.

Így ér véget Trianon… A száz év magyar magány, amiről a miniszterelnök már 2018-ban kijelentette, hogy ennyi volt, befejeződött. Azzal a felszakadó és természetes érzéssel, hogy végre magunkra találtunk. És egymásra. Mert így már nem a hiányainkat kell siratnunk, hanem az egymásra találásunknak örülnünk.

És ez valami óriási lehetőséget jelent, hiszen miközben Európa megtelt idegen kultúrák szellemiségével, ami félelmet, fájdalmat és napról napra sodródó jövő nélküliséget hozott magával, addig mi naponta rádöbbenhetünk, hogy szinte lemehetünk a térképről, mert a Csángóföldig egyvégtében otthon vagyunk. Egy nyelv, egy kultúra, egy hit.

Sokszor megtapasztaltam, milyen az amikor első alkalommal lépnek magyarok Erdély földjére. Milyen az, amikor szinte leesik az álluk a döbbenettől, hogy ez mind magyar volt, mind a miénk volt. És ennek nyomán oly sok minden átértékelődik bennük és más emberként, más lélekkel térnek haza.

Ma nekünk nem foglalnunk kell, nem kell revízióban gondolkodnunk, – a magyarok nyilaitól ma nyugodtan aludhat Európa – hanem megtartanunk azt, amink van. Erről a nagy munkáról szól a jelen. A Kárpát-medencei magyar jelenlét megerősítéséről. Jövőbe mentéséről. Csak így tudunk egyszer és mindenkorra leszámolni Trianonnal.

A múltat sem engedjük és nem szabad felednünk. Olyan örökség ez, amit minden minden utánunk jövő generációnak tovább kell adnunk, de végre nem bénító, lassító, húsunkba vágó rabláncként hordozzuk magunkon Trianont.

Végre ledobhatjuk láncainkat, mert hisszük, hogy a lelkünkben Trianon véget ér. Pont került a végére, és mi folytatjuk ott, ahol abbahagytuk, ahol kényszerűen megszakadt a sor. Amit sokáig csak örökös torzóként emlegettünk.

És, hogy akad, aki nem így gondolja? Aki még ma is habzó szájjal románozik és könnyű szívvel, nem harminc ezüstért, de ingyen is elárulja a hazáját? Aki száz év után is üdvözli Trianont?

Adynál jobb választ nem tudok adni erre. Így vagyunk megalkotva. Mi, magyarok. Hogy

„Ne legyen egy félpercnyi békességünk, / Mert akkor végünk, végünk.”

Fábián Tibor

5 hozzászólás

  1. mozes

    Van remény ,hogy Erdély FEDERALISTA régió lesz !!

    Válasz
  2. antal m.

    Trianoni döntés, az embertest, bordák közi döfése!

    Válasz
  3. tömrer

    Magyar ember számára Trianon nem ért véget! A beletörődés érleli a következő Trianont…
    Olcsó propaganda hablaty ez az egész cik!

    Válasz
    • ez van

      Ez jól meg van szervezve. Anyagi függőségbe kényszerítették a magyarságot is (másokkal együtt), ehhez pedig nem kellenek hajcsárok, hogy az igából ne húzhassa ki senki a fejét. Elég annyi, hogy az anyagiak megvonásának lehetősége Damoklész kardjaként lebegjen az emberek feje felett. Átvette Mammon az Isten szerepét és mindenki jól érzi magát ennek imádásában. És csodálkozunk, hogy egyre alább süllyedünk az erkölcsi mocsárba. A liberális gondolkodás szabadította ránk az egészet, persze, jó irányítással.

      Válasz
    • László Ferenc

      tömrer 2020. május 28.-n 18:03 közelében
      “Magyar ember számára Trianon nem ért véget!”
      Ezzel a mondatával egyet értek!
      Ha pedig Önnek “hablaty” az egész cikk, akkor tanulja meg, a cikk mondanivalóját elemezni!
      Már csak azért is, mert ezek szerint nem értett belőle semmit – főleg a mondanivalóját nem!

      Válasz

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük