Képünk illusztráció / Fotó: reporterntv.ro

Akinek lova volt a múltban, az lovon járt, gondolkodott, beszélt és ítélkezett, onnan származik a régi közmondás, hogy lóhátról beszél. Napjainkban csak annyit változott, hogy ló helyett kocsija van az embernek, kocsival jár, abban gondolkodik, beszél és ítélkezik!

Gondolom a lovasember azért érezte „valakibbnek” magát, mivel embertársai fölé emelkedett, úgy magasságszinten, mint anyagilag, mert úgymond volt arra módja, hogy megfizesse a lovat, aki helyette jött, ment és állt!

Hasonló lehet a helyzet jelen pillanatban azokkal az embertársainkkal, akik egyre többen megengedhetik maguknak, hogy négy, három vagy két keréken guruljanak. A négy keréken járók, akiket még a jármű, védő burka is körbevesz kihangsúlyozottabban elszigetelődnek a külvilágtól, ezért bizonyos szempontokból „lóhátról” viszonyulnak a külvilág gyalogjáróihoz (tisztelet a kivétel)! Tévednek, de nagyot, mert a lovon való közlekedés és a modern járművek megjelenése közötti korszakban megjelent egy intelligencia és változtak a törvények is!

Miről is van szó? Arról, hogy városunkban annyi gyalogos átjáró van, hogy meg tudnánk számolni a két kezünk tíz ujján, de egyet sem veszünk komolyan! Én személy szerint valahányszor át akarok kelni a zebrán a túloldalra, addig nem lépek le az úttestre, amíg nem győződtem meg, hogy egyik irányból sem közelít jármű!

Jó okom van rá, mivel fordult már elő, óvatlanságból, vagy nem mértem fel a közeledő jármű távolságát, hogy gyors tempóban vissza kellett hátráljak, de még meg is botlottam a szegélybe, míg a jármű ugyanazzal a sebességgel zúgott el mellettem!

Úristen, rettentem meg, ez az ember nem hogy fékezzen, de még a sebességet sem csökkentette és mit tett volna, ha eléje lépek?

– Ne lépj eléje, vén marha! – szinte hallom, hogy sokan ezt mondják, de hadd mondjak el egy történetet…

Székelyudvarhelyen álltam a járdán a zebra közvetlen közelében és gondolataimba merültem, nem volt az a tervem, hogy átkelek, egy hirtelen jött gondolat állított meg. Szinte ugyanabban a pillanatban egy kiskocsi fékezett le, meglepetten néztem a benne üllő úrra, de az elegánsan intett, hogy elsőbbséget adott nekem, egy senki gyalogosnak!

Hirtelen annyira elérzékenyültem, hogy szemeim könnybe lábadtak, én nem emlékszem, hogy Szentegyházán ilyen figyelmességbe részesítettek volna. Már el is felejtettem, hogy nem akartam a túlsó oldalra menni, mert nem szabad egy ilyen kedves, intelligens ember visszautasítani, aki egy gyalogost emberszámba vesz.

Nem telt el sok idő és Szentegyházán is volt részem egy hasonló kellemes meglepetésben. Az új patikával szembeni gyalogos átjárót, amely a Prímavera üzlet fele tart, szinte állandó jelleggel elállják a kocsik. Van úgy, hogy a gyalogosok alig bírják átpréselni magunkat a zebrán és járdán parkoló járművek között, de sokszor olyan megmagyarázhatatlan állapot is, amikor egyetlen jármű, melynek volna helye másutt is, gőgösen ott pöffeszkedik az átjáró végében, eltorlaszolva azt!

Láttam, hogy egy hölgy ráállította kocsiját a zebra csíkjaira, aztán kiszállt, hogy dolgára menjen, de tekintete a jelzőtáblára esett, mire ő visszaült és hátratolatott szabadon hagyva az átjárót.

Hát mit mondjak, boldog voltam, hogy zavartalanul átkelhetek az úttesten és nem kezdem a napot rossz érzéssel. Elhaladva a hölgy mellett illedelmesen köszöntem és hálásan ezt mondtam:

– Kedves hölgyem, köszönöm, hogy nem a gyalogátjáróra parkolt!

Szemrehányóan nézett rám, és amikor látta, hogy elmosolyodom, ő is elmosolyodott majd mindketten felnevettünk. Íme így kezdődhet egy nyugodt nap!

Kedves uraim és hölgyeim, nekem nincs kocsim, de nem is irigylem senkitől, ellenben, ha valaki birtokol egy hajtási engedélyt és egy járművet, birtokoljon mellette egy kis intelligenciát is! Nem szükséges disszertációt írni, Nobel-díjas tudósnak lenni, csupán „vegye emberszámba a gyalogost” és ez már intelligencia!

Sebők Mihály

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük