Fotó: Székelyhidi Balázs / Magyar Nemzet

Soha nem jó, ha a sajtó önmagával foglalkozik, de néha elkerülhetetlen. A mostani is ilyen helyzet: alig másfél évvel élte túl a Magyar Nemzet a Népszabadságot – a magyar nyomtatottsajtó-piac a két legfontosabb politikai napilapját veszítette-veszíti el rövid idő alatt. Ez akkor is tragikus, ha évek óta tisztában vagyunk azzal, hogy világszerte válságban van a műfaj – az olvasók egyre kevésbé keresik a frissen nyomtatott újságpapír semmivel össze nem keverhető illatát, ehelyett számítógép monitorán vagy okostelefonok képernyőin olvassák a híreket, amelyekért viszont (egyelőre?) nem akarnak fizetni.

A magyarországi piac különösen kicsi, egyszerűen kevesen vagyunk. A határon túlra sem tudunk terjeszkedni – hiába lenne ott valamennyi olvasó, aki esetleg megvásárolná, szinte megoldhatatlan vagy túl drága logisztikai feladat naponta eljuttatni egy kiadványt például a sok száz kilométerre lévő Székelyföldre. És persze ott is bajban vannak a helyi lapok, azokról is leszokóban vannak az olvasóik.

Különösen nehéz akkor a sajtó élete, ha a piac nem is működik igazán. Ha a hirdetők félnek hirdetni, a terjesztés akadozik, vagy egyszerűen kitiltják a lapot egyes standokról. És akkor még nem is beszéltünk a politikai nyomásról vagy arról, hogy adófizetői forintokból fizetett állami alkalmazottak nem válaszolnak a feltett kérdéseinkre. És félnek az interjúalanyok is, egyre többször egyáltalán nem vagy csak név nélkül hajlandók nyilatkozni. (Pár napja, egy tavaszi késő délutánon bámulatosan jól működött a magyar közigazgatás: hiába voltunk bőven a hivatalos munkaidőn túl, két óra alatt kirúgtak egy kormányzati alkalmazottat, mert a neve kapcsolatba került velünk.) Az utóbbi időben elég sok hasonló dolgot tapasztaltunk ahhoz, hogy levonjuk a következtetést: itthon nem jó irányba mennek a dolgok, és egy félelem által vezérelt világ felé tartunk öles léptekkel.

Ha megnézzük az itthon működő országos politikai napilapok tulajdonosait, láthatjuk, hogy miféle figurák vannak nyeregben. Ma két egykori (?) pártpénztárnok, egy felfoghatatlan módon meggazdagodó gázszerelő és egy furcsa, a gravitációval is hadban álló, gazdag vállalkozó tudja magáénak azt a piacot, amely holnaptól háromszereplősre szűkül. És ne kerteljünk: holnaptól nem marad olyan országos politikai napilap, amelyet így vagy úgy ne a kormány tartana el. Jó kérdés, mi lesz azokkal az orgánumokkal (hírportálok, hetilapok, egyéb, közélettel is foglalkozó sajtótermékek), amelyek (még) nem függnek az újabb kétharmadot szerző politikai hatalomtól.

Ami százötven mostani kollégám és családjuk számára tragédia, az csak egy epizód a rendszerváltás utáni Magyarország munkavállalói szempontból cseppet sem fényes történelmében. Az utóbbi csaknem harminc évben gyárak százai szűntek meg, emberek tíz- és százezrei kerültek és kerülhetnek egyik pillanatról a másikra az utcára. Annyiban talán rendhagyók vagyunk, hogy van olyan kollégám, aki húsz év alatt ötször (!) élte át azt a döbbenetes pillanatot, amellyel kedd délelőtt tízkor én életemben először szembesültem. Tizennyolc éve vagyok folyamatosan a Magyar Nemzetnél, de most lezárult egy fejezet, és elkezdődik valami más.

Tegnapi vezércikkemben arról írtam: ha van, aki szeressen, és akit szerethetünk, ha van mit ennünk, és van fedél a fejünk fölött, ráadásul egészségesek vagyunk mi magunk és a szeretteink, akkor nagy baj már nem lehet. Ez ad erőt nekem, nekünk, és reményeim szerint a velünk végig kitartó, hűséges olvasóinknak is.Hogy mi lesz a nyomtatott sajtóval Magyarországon? Erre a kérdésre három évvel ezelőtt elhunyt kollégámnak, a Magyar Nemzet ikonikus szerzőjének, Kristóf Attilának a mondatával válaszolok: Én nem tudom…

Lukács Csaba / Magyar Nemzet

2 hozzászólás

  1. Nyilas

    Kedves Lukács Csaba.
    Volt idő, amikor az író emberek abból éltek meg, hogy írtak. Tudtak olyant írni, ami érdekelte az embereket, és hajlandók is voltak megfizetni, hogy őket érdeklő írásokat olvashassanak. Amikor önök, az írást leterjesztették az alantas ösztönök szintjére, amikor a megélhetésük már nem az olvasók fizetési hajlandóságától, hanem a gazdájuk elvárásainak kiszolgálásától függött, a normális, kultúremberek már nem tartották megfizetésre érdemesnek az írásaikat. Az a réteg pedig, amely kéjesen olvasta azt a mocskot, amelyet önök a gazda elvárásainak megfelelően ír, soha nem volt hajlandó pénzt áldozni az önök megélhetésére. Bár kéjesen csámcsog azon a moslékon amit eléje öntenek.
    És hogy ne érezhesse egyedül magát, véleményem a másik oldalra is vonatkozik.
    Fizetőképes olvasóközönség híján, a gazda pedig addig hajlandó eltartani önt, amíg ez számára a céljai elérésének reményét jelenti.
    Simicska most rájött, hogy felesleges kiadás volt az a befektetés, amelytől a Fidesz bukását remélte, több pénzt nem érdemes önökbe fekteteni.
    De ha a megélhetése veszélybe kerül, én nagyon szívesen nyújtok önnek, önöknek segítséget. Szükségem lenne építőipari segédmunkásra. Nem tudom milyen a fizikai erőnléte? Malterkeverés, betontaickázás, téglahordás. Kerti munkát is fel tudok ajánlani, bár nem tudom képes lenne e a sárgarépát megkülönböztetni a vadkendertől, úgy hogy ezt talán mégsem.
    Átmeneti munka ugyan, de míg nem talál újabb gazdát, aki a politikai céljainak kiszolgálásáért hajlandó megfizetni a munkáját életmentő lehet

  2. Sorok-Soros

    Semmi sem lesz az eg vilagon. Miota az eszemet tudom,mindig azt hallottam,hogy csak rosszabb ne legyen. Akkor is mikor mar semmit sem lehetett kapni az uzletekben,es megis tapsoltak az emberek,jelentgettek egymast,irigykedtek stb. Majd jon egy kicsi eresztes a gyeplon,aztan megy tovabb a vegtelensegig.Ez volt evszazadokon keresztul es mukodott. Akkor miert valtozna meg mostantol.