„Vitézek mi lehet ez széles föld felett szebb dolog az végeknél?
Holott kikeletkor az sok, szép madár szól, kivel ember ugyan él.”
Áradozik Balassi Bálint korai magyar költőnk és nem bír betelni a végeken (határokon) zajló mozgalmas élet szépségével. Igaz, akkor még más volt a világ, a XVI. században a magyar szilaj volt és legyőzhetetlen, mint a vadló!
Mára már egy kicsit megváltozott, már nem rajong a végekért, mint Balassi idejében, sőt egymás után adja fel azokat! Elpuhult, kényelemkedvelő lett, pénzimádó, élvezethalmozó és a madarak sem szólnak már olyan szépen, mivel nagyrészük a kihalás szélén áll!
A Balassi-féle végvári vitézek nem azon rinyáltak, hogy nem áldozzák fel fiatal életüket kis pénzért és nem kerestek jobban fizető gazdag királyokat, hanem vidáman védték meg a magyar hon határait.
Bevallom, nem akartam írásomat az Úz völgyi temetőbotránnyal kezdeni, mert – ahogy ilyenkor mondani szokták – a vízcsapból is az folyik már pár hete és talán senki nem olvasta volna el írásomat, de nem csak azért! Hanem azért is, mert rokoni kapcsolatot tudok teremteni a végvári élet és az Úz völgyi eset között: mi erdélyi magyarok ugyanis száz éve folyamatosan adjuk fel a végeket, és nem csak azért, mert nincsenek már végvári vitézeink, hanem elsősorban azért is, mert nincsen, aki megszervezze és megerősítse azokat.
Úz völgye Székelyföld határának egyik végvára, melyet veszély fenyeget.
Sok éve már annak, hogy a megszállók, a ránk telepedők, történelmet hamisítók lesnek át a hegyeken. Azok, akik életükben nem vettek részt nyílt csatákban, nem építettek semmi maradandót, hanem a készre, mások munkájának gyümölcsére szakosodtak.
Látták, hogy gyengül a végvár, de legalább is nem fejlődik a világgal és fogynak a vitézek. Útjai járhatatlanok, elektromos áramot, a kultúra atyját sem viszik be, gazdátlanul áll, mintha csak gazdára várna. A temető is legtöbbet árvásodik ott, a halott hősök temetője, kik ennek a földnek a védelmében estek el! Évente egyszer vagy kétszer látogatják meg őt és csak ritkán telik meg a tündéri völgy élettel.
Történt, hogy amikor az utolsó végvári vitézek is elhagyták az Úz völgyi véget, azt mondták egymást bátorítva a settenkedő megszállók:
– Olyan szabadjára van ez a gyönyörű hely, mint akinek nincs gazdája és ott van a hősök temetője is sok üres hellyel, ahová a mi elesettjeinknek is méltó emléket állíthatnánk. Gyertek, menjünk át az elhagyatott végre és tegyük magunkévá azt, mivel a székelyeknek amúgy sincs szükségük rá és talán nem is bánnák, ha elvennénk, mivel nyűgség a nyakukon!
A mi hibánk, hogy ránkjöttek a temetőfoglalók, most pedig a völgy és a temető sorsa hasonló a legtehetségesebb költők és írók sorsához, kikkel életükben nem sokat törődtek, de haláluk után felmagasztalják és emléket állítanak nekik!
Amíg nem álltunk ennyire közel ahhoz, hogy elveszítsük Úz völgyi végvárunkat addig nem esett ennyi szó róla, nem látogatta meg ennyi ember ilyen sűrűn, de most, hogy más is szemet vetett rá és jogot formált hozzá, a figyelmünk központjában áll.
Bevallom jómagam is csak kétszer jártam ott életemben, holott minden esztendőben legalább egyszer el kellet volna látogatnom oda! Egyúttal le a kalappal azon székely testvéreink előtt, akik jelen pillanatban is részt vesznek vagy részt vettek az állandó őrségben!
Ők napjaink végvári vitézei, ha nem is a szó szoros értelmében vetten, de nemzetük iránt érzett tiszteletükben mindenképpen azok!
Végkövetkeztetés ebből a gondolatmenetből az, hogy meg kell tanulnunk és többször nem szabad abba a hibába essünk, ha valakit vagy valamit elhanyagolunk, azt előbb utóbb elveszítjük!
A botrány időzítéséről nekem is az a véleményem, mint minden politikához valamennyit is értő embernek, hogy nem volt véletlenszerű! Legalább is a román részről nem, mert köztudat, hogy az a jó román, a nagy román, aki belerúg az erdélyi magyarokba! Sajnos a nemzeti gyűlöletre román részről nagy a kereslet és ezt a félművelt tehetségtelen politikum kihasználja és meglovagolja, soha nem eredménytelenül! Csakhogy egy tehetségtelen politikus nem lát előre, nem veszi számításba a magyar kártya veszélyeit. Mert könnyen eljöhet az, az idő, amikor saját atrocitásaik nyitják majd meg a szélvihar edényét!
Az erdélyi magyar politikai pártok részére is jól jött a székelyeknek ezen megaláztatása, mert most legalább lesz alkalmuk megmutatni, hogy a magyarság ügyét képviselik. Ismét egy hasonlattal élnék ennek kapcsán: amikor valakit akarva akaratlanul lebetegítenek azért, hogy azután tudják lelkiismeretesen meggyógyítani!
A műanyag-zsákos akciót nem ítélem el, de nem is tartom helyénvalónak, sorolom az érveimet: egyrészt mert megindult végre a törvényes eljárás, és mint olyan meg kell várni a végét! Másrészt, ha már van egy akciókat irányító felelős vezetőség, akkor az ilyen nem egyeztetett, egyéni kezdeményezések csak ártani tudnak a közös ügynek! És végül, de nem utolsó sorban ez a szemetes-zsákos akció bármennyire is eltörpül az ők előre megfontolt aljas szándékú, törvényszegő tettük mellett, fel tudják használni saját piszkos érdekeikre! Például, hogy ellenünk tudják hangolni a román és azon nemzetközi emberek közvéleményét, akik nem ismerik a tényállást!
Amikor ezeket a sorokat írom értesültem egy újabb „hergelő” szándékról, hogy ne használjak idegen szavakat, mely hír szerint ismeretlenek egy román óriászászlót húztak fel az Úz völgyi temető rúdjára. Erre lehetett számítani és még több ilyen „hergelő” lépést fognak tenni választásokig és azután is!
Szinte felkínálják magukat a bántalmazásra, hogy azután a világ elé tárják „gonoszságunkat”!
Befejezésül felhívom székely atyámfiai figyelmét arra, hogy az elkövetkezőkben mindenkinek tehetsége szerint többet kell törődnie a „végekkel”, Úz völgyével. Mert fennáll az a veszély, hogy addig veszítjük el a végeinket, míg nekünk sem marad hely! Ez csak úgy érhetjük el, ha Balassi Bálint végvári vitéz nyomdokaiba lépünk, legalább lélekben és kitartásunkban!
Sebők Mihály