Gyergyóditró bizonyosan többet érdemel annál, mint ami rázúdul e napokban két törvényesen munkát vállaló Srí Lanka-i pékmester miatt.
Köszönhetően jó néhány agitátornak, a közösségi oldalakon lázadozó, gyakorta a magyar helyesírással is meglehetősen hadilábon álló honfinak, olyan hisztérikus patália kerekedett ebből a jóformán jelentéktelen történetből, hogy nehéz eldönteni, sírjunk-e vagy nevessünk.
Nagy, nemzetféltő és jajongó szavak cikáznak, eközben drámáról, a hírműsorokban látható „migránsáradatról” igazán nem beszélhetünk, ugyanis a két távolból érkező pékmester nem koldulni, segélyt kérni érkezett a fagyos Gyergyói-medencébe, hanem dolgozni. Azért, mert – miként a pékség tulajdonosa is állítja – Ditróban már nem talált munkaerőt, sőt, még azt is tervezi, hogy további öt külföldit is foglalkoztat majd, élve a törvényes lehetőségekkel. „Az nem igaz – állítja a pékség tulajdonosa –, hogy valakinek elveszik a munkáját. Két éve folyamatosan hirdetjük az állást itt, a faluban és máshol is, és nem találtunk megfelelő embereket. Rendszeresen előfordul, hogy jelentkezik valaki, de mire beletanulna a szakmába, arra már fel is mond, és útnak indul külföldre.”
Mert nincs és egyre nehezebben található dolgozni tudó és akaró szakképzett munkaerő Székelyföldön. Eme szikár tény gyökere igen mélyre nyúlik – elemezzék és értékeljék majd bátran, szókimondóan politikusok, politológusok, szociológusok, vállalkozók és munkavállalók egyaránt –, miként régi statisztikai adat az is, hogy Hargita és Kovászna megyében igen alacsony az átlagbér, az elmúlt évtizedekben az itteni magánszféra – tisztelet a kivételnek – nem arról vált híressé, hogy hosszú távú céljai érdekében tisztességesen megfizette volna a dolgozni tudó és akaró helybeli munkaerőt. Anélkül, hogy besétálnánk az általánosítás kelepcéjébe, gyakorta a következő forgatókönyv szerint ismétlődtek a jelenetek: a munkaadók fizetgettek, az alkalmazottak pedig dolgozgattak. Egészen addig, míg a foglalkoztatottak – egy részük legalábbis – el nem ment külföldre dolgozni.
És ha ott kifogadták őket, az bizony sem a távolba kényszerülőknek, sem az itthon maradt családtagjaiknak nem esett jól. Nem bizony, mert a székely, az aztán önérzetes. Nagyobb sértést elképzelni sem lehetett, mint amikor – például – lerománozták a Magyarországon vendégmunkásként dolgozó csíkszeredai, sepsiszentgyörgyi vagy gyergyóditrói atyafit. A székely, tehát a távolba kényszerülő székely is joggal várta és várja el, hogy tiszteljék és becsüljék munkájáért, meg amúgy is.
Ám ha a székelynek – akinek nem inge, ne vegye magára – az előbbi gondolatmenet szerint kellene viszonyulnia a szülőföldjére érkező vendégmunkáshoz, kitér hitéből, előrántja fakardját és hadakozni kezd. A két kelet-ázsiai pékmester okán máris tömeges betelepedést vélnek felfedezni, s híresztelik, hogy „migránsokat telepítettek Gyergyóditróba”. „Kiirtani az egészet” – írják eltökélten némelyek a közösségi oldalon, bizonyára a hagyományos, oly sokat ajnározott székely vendégszeretet jegyében. Száz szónak is egy a vége, a két megfenyegetett pékmester időközben el is költözött Szárhegyre, mert megijedtek, noha a pékség egyik helybeli dolgozója kijelentette róluk: „Normális emberek, tiszták, becsületesek, olyanok, mint mi. Mi is dolgoztunk külföldön, s minket is elfogadtak, nekünk is el kell fogadnunk őket.”
De a világ Ditróban sem az elfogadásról és a toleranciáról híres. Miközben kisebbségiekként megértést, empátiát és méltóságteljes viszonyulást kívánunk, vélhetően Ditróban is, eközben amott helyi népszavazást emlegetnek a pékmesterek ellen, rázzák az öklüket, és árad a gyűlölködés. „Migránsmentes Ditrót akarunk. Nem fogjuk engedni, hogy elvegyék, ami a miénk” – nyilatkozta a Maszol portálnak egy nevét nem vállaló nő. Mármint mit nem fognak engedni, hogy elvegyenek? Konkrétan azokat a munkahelyeket, amelyeket a helybeliek nem méltóztatnak elfoglalni? Ráadásul, mint mindig, most is nagy bátorságra vall a névtelenség álarca.
A primitív hangokat ellensúlyozandó, számosan állást foglalnak, tiltakoznak a közösségi oldalakon is. György Attila csíkszeredai író ekképp fogalmaz: „Szégyellem magam. Mostantól Je suis Srí Lanka-i pék a munkaerőhiányos Székelyföldön. Kenyeret adnak, s kővel dobjuk vissza?! Tessék menni dolgozni, kenyeret sütni. Ja, hogy már nincs, aki tudna, akarna, inkább ő megy migránsnak? Hát, szégyen.” Bejegyzésére történelmi előzményeket említve válaszol mások mellett a sepsiszentgyörgyi Puskás Attila: „A ditrói pékek helyzete világos. Nem kér magyarázatot. Jöjjenek haza a mieink, s akkor nem kell szakembert hozni máshonnan. Valamikor a ditróiak az örményeket sem fogadták be, de azok szorgalmas és beilleszkedő kereskedőkként végül székely nemesekkel házasodtak, mint a Puskások ősei is. Az üldözött örmények valóban »migránsok« voltak. Ma már erre a három évszázados eseményre, ugye, nem emlékszünk?”
Az emlékezet, ugye, szelektív, a kellemetlenebb emlékek hamarabb kikopnak. De mégis, eme kettős mércére, szűklátókörűségre és ostobaságra valló történetet tekintve inkább bizakodjunk, remélve, hogy a vendégmunkára érkezett ditrói pékmesterek lehangoló ügyének nagyobb a füstje, mint a lángja. Mert a székely, mint tudjuk, vendégszerető, nemde? És bizakodjunk, hogy egyszer talán ott is világosság lesz, ahol most éppen szétterült a sötétség.
Mózes László / Háromszék