A visszavonuló magyar csapatok

1943. január 12-én, embertelen mínuszokban kezdődött meg az az irdatlan erejű szovjet előretörés, ami véglegesen megpecsételte a magyar 2. hadsereg sorsát.

A 200 kilométeres szakaszon védekező, gyengén felszerelt és az összeomlásra már teljesítőképességük határáig jutott csapatoknak az embertelen orosz télben kellett volna feltartóztatniuk az összehasonlíthatatlanul jobb helyzetben lévő szovjet egységeket, ám ez több napos kemény küzdelem árán sem sikerült.

Kuntár Lajos haditudósító A véres Don című könyvében így örökítette meg az elkeseredett küzdelmet:

“Két napja tart már a reménytelen küzdelem előttünk. Csapataink hősi ellenállása hiábavaló. Nem lehet feltartóztatni a harckocsikkal és óriási tömegekkel támadó orosz erőket. (…)

Robbanások reszkettetik meg a levegőt. Néha összeolvadva hallatszanak. Fények villannak, s rakéták röpködnek. Félelmetes az éjszaka. (…)

A táj egyhangú fehérségét a vonulók fekete csíkja töri meg. Hozzánk is érkeznek visszavonulók. Fáradtan, éhesen érkeznek. Egynéhányuk a legelső vonalból való. Ezek két napja gyalogolnak már. A hideg percről percre erősebb. Nappal is (mínusz – a szerk.) harminc fok felett volt, de most már legalább negyven fok felett van. (…)

Bajtársaink elképesztő dolgokat mesélnek. (…) A nagy hidegben nehezen működő tűzfegyvereink ugyan halomra pusztították az ellenséget, de a számbeli fölény és az orosz télhez készített fegyverek és felszerelés előbb-utóbb mégis csak meghozta eredményét, s csapataink önfeláldozó ellenállása csak akadályozni, de feltartóztatni nem tudta a támadást.”

A 2. magyar hadsereg maradékai

A két hídfőből is előözönlő Vörös Hadseregnek a 2. magyar hadsereget sikerült egyre nyugatabbra szorítania és az eszeveszett menekülésben nem lehetett pontos képet alkotni a veszteségekről.

Hetek múlva derült csak ki, hogy majdnem 100 000 magyar katona halt hősi halált, az összes veszteség pedig 120 000 főre tehető. Ezt csak tetézte, hogy a hadfelszerelés háromnegyede is odaveszett.

A kint harcoló alakulatok és azok számára, akik ismerték a fronton uralkodó valós viszonyokat, nem okozott meglepetést a kataklizmikus vereség. A honvéd tisztek és a katonák többsége tökéletesen tisztában volt helyzetük tarthatatlanságával, és biztosak voltak benne, hogy csak idő kérdése, mikor következik be a szomorú vég.

A hősi halált halt honvédekre idén vitéz Bányai József géppuskás szakaszvezető szavaival emlékezünk, aki maga is tisztában volt az elkerülhetetlennel, és utolsó levelében – oly sok társához hasonlóan – szívszorító sorokkal búcsúzott édesanyjától és családjától:

“Drága Anyukám!

Nagyon várt válaszlapotokat ma kaptam meg kezeimhez. Nagy sokára jött. Ne várjatok most már tőlem levelet és ti sem küldjetek.
Az orosz itt valami nagyra készül, mi meg a végsőkig kitartunk. Erre esküdtünk meg. Küldtem haza november 14-én 105 pengőt, abból Ágikának vegyetek keszkenőt. Remélem, hogy Pista öcsém derekasan átveszi a helyemet a családban, neki a zsebórámat hagyom örökül.

Neked Anyukám, csak az örökké élő szeretetemet és az utolsó mosolyomat tudom adni. Nagyon szeretlek!

Istentelen hideg van. Itt ülök a géppuskám mellett és a kezem az üres csajkához fagy.
Tudom, hogy mire ezt a lapot megkapod, addigra én már nem fázom és elmúlik az éhségem is.

Itt halunk meg. Kérlek, hogy ne haragudj rám!

Kezedet csókolja:
Hű fiad, Jóska

1943. I. 11. Oroszország.”

Vitéz Bányai József az Osztrogozsszkból való kitöréskor esett el, szakaszparancsnokként utolsó leheletéig fedezte bajtársai visszavonulását.

Emlékezzünk kegyelettel a 2. magyar hadsereg minden katonájára, aki 76 évvel ezelőtt halt hősi halált!

Alfahír

1 Megjegyzés

  1. Névtelen

    Isten nyugosztaljon kedves Jóska!
    Büszkeségünk vagy örökre!

    Válasz

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük