Miben hasonlítanak az egyházi vezetők és a szépségkirálynők? Abban, hogy a leghőbb óhajuk a világbéke. Lapos, szellemtelen poén, de az igazán elkeserítő az, hogy a békefelhívásaik is hasonló mód hatástalanok. Persze ez nem az egyházi vezetők (és nem is a szépségkirálynők) hibája. Ősi tapasztalat, hogy az emberek szeretnek ugyan békességben élni, mégis, valahogy sokkal könnyebb őket háborúskodásra sarkallni, mint béketeremtésre. Vajon ha 1095-ben II. Orbán pápa nem keresztes háborút, hanem békeszerző zarándoklatot hirdet Palesztinába, akkor is megmozgatta volna egész Európát?
Szerencsére, azóta rájöttek a keresztény vallási vezetők – ha nem is mindannyian, a felelősen gondolkodók mindenképpen –, hogy minden körülmények között a békességet kell keresniük és hirdetniük, még akkor is, ha így kevesebb sikerélmény éri őket. A híveket nem hozza tűzbe, lázba egy-egy főpap békeszónoklata, afféle munkaköri kötelességnek tartják, inkább az kelti fel érdeklődésüket, ha valamelyik beszéd elmarad. A magyar vezetőknek ráadásul meg kell küzdeniük felekezetük „békeharcos” múltjával is, hiszen a negyven, ötven éve elharsogott békeszólamok még ma is ronthatják a mégoly ékesszóló beszédek hitelét is. Sajnálattal vesszük tudomásul, hogy a három nagy történelmi felekezet közül csak az evangélikusok mutatnak hajlandóságot, hogy szembenézzenek, elszámoljanak a szocialista múltjukkal, a katolikusok és a reformátusok inkább a hívek feledékenységére bíznák a múlt bűntől való megszabadulást. Ám nem szándékozunk az idei karácsony főpapi prédikációit ezen szempontok alapján kritizálni. Nem lenne igazságos. Mindhárman a Szentírást magyarázták, mindenféle aktuálpolitikai utalás nélkül. Bogárdi Szabó István a református egyház zsinatának lelkészi elnöke az Isten és az ember közelségéről szólott, míg Fabiny Tamás, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke arról beszélt, hogy a karácsony egyszerre szól a fényről és a sötétről, hiszen Jézus jászla mögött már fölsejlik a kereszt is. Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek szentbeszédének központi gondolata az volt, hogy Isten szeretete a családban tükröződik a legteljesebben.
Kérdés, ezek a szavak mennyire érik el és érintik meg a nem közvetlen hívekből álló közvéleményt? Félünk. Kevésbé, mint amennyire hasznos és üdvös lenne. Van viszont olyan egyházi vezető, akire megnövekedett kíváncsisággal figyel az egyébként közönyös világ. Ferenc pápa békéltető szavait fokozott érdeklődés kíséri. No nem azért, mert oly sokan hallják ki belőle az igazságot, akarják elfogadni és követni. Épp ellenkezőleg, belekötni akarnak és meghazudtolni. Sokan. És egyre többen. Hirtelen, gombamód megszaporodtak a teológiában, a társadalomtudományokban és a reálpolitikában egyaránt jártas, univerzális zsenik, akik a pápa minden egyes békítő szándékú nyilatkozata után kétségbe vonják a világ első számú katolikus vezetőjének keresztényi elkötelezettségét, hittani és bibliai ismereteit, emberi tisztességét, ép elméjét. Ferenc pápa szenteste elmondott beszédében a Szent Család menekülése és a manapság otthonukat és hazájukat elhagyni kényszerülő menekültek között vont párhuzamot. Azonnal akadtak szép számmal, akik tiltakoztak az efféle összehasonlítás ellen, mert az idegeneket megsegítő szeretetet nemcsak a krisztusi tanítással ellentétesnek, hanem egyenesen ellenségesnek vélik. Ma, nemcsak nálunk, de világszerte sokan úgy tartják, hogy Ferenc pápa, amikor a békéről beszél, valójában a kereszténység elpusztításán ügyködik. Nyilván ez az a publicitás, amire sem a pápának, sem az egyháznak nincs szüksége. Ennél még az is jobb, ha a főpapok világbékeszózata süket fülekre talál.
Ugró Miklós / Magyar Nemzet