Az Elveszett Világ Természetvédelmi, Turista és Barlangász Egyesület 15. alkalommal tisztelgett emléktúrával néhai elnöke, Dénes István geológus, barlangkutató, helytörténész emléke előtt.
Székelyszáldobosról indultunk a Valál patak völgyén felfele (az utunkba eső, egykor közkedvelt borvízforrás vizének megkóstolására végül senki sem vállalkozott annak állapota miatt), majd felkanyarodtunk a Barta-bérc irányába.
Szép, fiatal tölgyes ligeten át vezetett utunk, amire oda sűrűsödött, hogy erdőnek nevezhessük, arra már vége is lett. Mielőtt azonban vége lett volna, a fiatal erdő őzlábgombával jutalmazta a figyelmes kirándulót.
A Barta-bérc barátságos és széles gerince már elég magas volt ahhoz, hogy a ködfoszlányok fölé emeljen minket, s a ködbe és füstbe burkolózó völgyek felett számba vehessük az ismert és ismeretlen dombokat, hegyeket, csúcsokat. Ilyenkor, ahogy az lenni szokott, összedobjuk ismereteinket, mint egy szellemi gyümölcs-salátát. Aki nem szégyenli a kérdést, az okosabb lesz, a válaszadó jutalma pedig az elégtétel. Mindenki nyer.
Itt már szemfülesnek sem kell lenni, mindenki annyi csiperkét gyűjt, amennyit akar, ahogy áthaladunk a hatalmas legelőn. A megjelenő pásztorkutyák is csak kíváncsiságból jönnek, s csak kötelességtudatból ugatnak, nem haragból.
A puszta legmagasabb pontjára érve letelepedünk két terebélyes tölgyfa közelében s eszünk, de, hogy szellemünk is táplálkozzék, Bartha Zsolt mesél nekünk az útközben talált faopálról, vasércről, Erdély és Erdővidék geológiai történetéről. Felkerekedve s továbbindulva már mindenki tudja, minek emlékei a Vasásás gödrei. Persze most már azt is tudjuk, hogy (mint egyébként sok mindennel), ezzel is úgy vagyunk, hogy nem rossz a miénk, csak a jó nem ilyen. Na de sebaj, annál inkább büszkék vagyunk, hogy Gábor Áron ebből is megöntötte első ágyúit. Amiatt viszont, hogy vannak embertársaink, akik a Vasásás gödreit szemétlerakónak használják, a szégyen és düh fog el.
Felháborodásunkat mérsékli, hogy odébb haladva megállapíthatjuk, hogy a szorgalmas székelyszáldobosi gazdák még ezeket a távoli, erdők közé ékelt kaszálóikat is szépen rendbe tartják, fenntartva ezzel a csodálatosan gazdag virágos rétek élővilágát, s legutolsó sorban kilátást biztosítanak a magunkfajta kíváncsi vándornak.
A lépten-nyomon utunkba kerülő medve-ürülék és „mezítlábas” nyomok eszünkbe juttatják, hogy itt már csak akkor vagyunk a teremtés koronái, ha a medve is úgy akarja. Legalább azt elégtétellel konstatáljuk, hogy becsületes makk- és vackor-fogyasztó medvék jártak erre, s nem a szerencsétlen székely gazda jószágán élnek (sajnos ugyanez már nem mondható el a Vásárhelyi tanya környékén).
Ahogy Hátamegé érve az erdő rövid időre ismét ligetté szelídül, a hatalmas tölgyek között, a honfoglaló nyírfák felett megpillantjuk úti célunkat, a Vargyas sziklaszorosát. Megcsodáljuk Hátamege csodás kilátást kínáló nyergét, a Vásárhelyi tanyát, s lám, itt, az Isten háta megett is élnek emberek. Nálunk jobban csak ők csodálkoznak. Csak röviden, s távolról váltunk szót, hiszen igyekeznünk kell, a nap java része már régen mögöttünk van, s úti célunk még távol. Szép, aljnövés nélküli bükk erdőben ereszkedünk alá a Hidegaszó patak völgyébe, ahonnan gyorsan leérünk a Bika tízesbe. Meglepő módon a barátságtalan idő, az időnként szemerkélő eső ellenére is elég sok a látogató.
A Szoroson felfele haladva találkozunk ismerősökkel is, akik szintén néhai Dénes István előtt jöttek tisztelegni, s az emlékezés koszorúját már elhelyezték az emléktáblánál.
Nemsokára mi is ott állunk az Orbán Balázs barlang bejárati termében, ahol Demeter Zoltán köszönti az emlékezőket, majd Mózes László újságíró, egykori barlangász-társ eleveníti meg Dénes István alakját. Remekbe szabott beszédére nem térek ki, mivel az közlésre fog kerülni.
Gyertyagyújtással, koszorúzással, egy perc néma csenddel emlékezünk Dénes Istvánra, Főnök bára, Pista bácsira; a férjre, édesapára, testvérre, barátra, példaképre, különcre, tiszteletre méltó tudós emberre, a magasság és mélység, múlt és jelen titkainak kutatójára, ezek értékeinek kitartó és bátor védelmezőjére. Hányszor mondogathatta volna napjaink divatos mantráját: „hagyj békét, úgysem tehetsz semmit”, Istenem hányszor. De én ilyet soha nem hallottam tőle. Szerintem egy hímnemű homo sapiens akkor nevezhető férfinak, ha meg akarja ismerni a környező világot és az igazságot. Amit jónak, szépnek és igaznak talál, azt védi, s amit rossznak, azon igyekszik javítani. Kiáll mindaz mellett, ami az ő értékrendje szerint igaz, szép és jó, s a világon változtatni próbál a szerinte helyes irányba. Dénes István igazi férfi volt.
A rövid megemlékezés után visszatértünk a látogató-központhoz, ahol szalonnasütésre került sor, illetve kaláccsal és pálinkával kínált Dénes Ildikó.
Néhány résztvevő aztán lerótta kegyeletét a baróti temetőben is, a régi vargyasiakhoz hasonlóan, akik a Hagymás leány sírhantján mindig egy-egy követ helyeztek el. Ők tudták, hogy „a kő marad”, még akkor is, ha a víz csiszolja, alakítja.
Sütő István, Vargyas