Zsehránszky István és Bukarest

Zsehránszky István 2015-ben

Zsehránszky István erdélyi magyar újságíró, lapszerkesztő. Egyik vasárnap a bukaresti Barátok templomában tartott 9-es szentmise után találkoztunk.

Dr. Bencze Mihály: Hol és mikor születtél? Kik voltak szüleid, mivel foglalkoztak? Hát a nagyszüleid? Óvodát, elemi iskolát hol végezted? A kolozsvári 3. számú Líceumban milyen volt a diákélet, kik voltak a kedvenc tanáraid? Milyen tantárgyakat kedveltél?

Zsehránszky István: Doktor úr, 1944. április 3-án születtem, Kolozsváron. Apám kereskedő volt, anyám tisztviselő. Apám egy textilüzlet résztulajdonosa volt a Főtéren, a Szent Mihály templom bejáratával szemben. 44-ben az oroszok, bocsánat, szovjetek kiürítették a boltot és a közepébe szartak. De Temesvárról a zsidók azonnal árut küldtek apámnak, anélkül, hogy kérte volna, segítségként. Tudták, hogy úgyis ki fogja fizetni. Nagyapám akkor már idős ember volt. Pénzügyi ügynök volt. Dolgozott ő a Monarchia nagyvárosaiban, de még Bukarestben is, az Adria Bankban. A négy év alatt visszaért Kolozsvárra és kocsmát nyitott a Kossuth Lajos utcában. Mi a Király utcában laktunk, és Marika nénihez jártam óvodába, a Minorita utca sarkán lévő szép nagy házba. Kolozsváron annyi volt a magyar gyermek, hogy nem kellett más nemzetiségű barátokat szereznem. Elemi iskolába a Főtéren, a katolikus plébánia udvarán lévő iskolába jártam. Aztán a Farkas utcában, az egykori Református Kollégiumban folytattam, de amikor összevegyítették az iskolákat, átküldtek a 3. számú Líceumba, azon az alapon, hogy mindenki a lakásához legközelebb lévő iskolában tanuljon. A 3. számú Líceum leányiskola volt. Osztályunkban csak hárman voltunk fiúk. De padtársam, Tóth Magdi olyan kedves volt, hogy végül is jól éreztem ott magamat. A többiek, a líceumbeli leányok ránk se néztek. Nekik nagyobb fiúk kellettek, például a Brassaiból. A Farkas utcai iskolában, a legjobban Pál András tanárelvtársat szerettem, földrajz tanár volt, és elvitt bennünket Torockóra, a Székelykőre. Hálás vagyok érte. A leány líciben pedig a történelem tanárnőt szerettem. Ezek voltak a kedvenc tantárgyaim. Mi, a líceumbeli fiúk összefogtunk, és bicikli kirándulást tettünk a Tordai Hasadékhoz. Persze, tanári és igazgatói engedély nélkül. Nem volt könnyű út, mocskosan és hulla fáradtan kerültünk haza. Bekarikáztunk az iskola udvarára, ahol az egész diákság fel volt állítva osztályonként, díszgyűlést tartottak. Az igazgató meglátott és azt mondta: Nézzétek meg őket! Mire a diákokból kirobbant a hangos nevetés. Ezt kaptuk tőlük. Otthon pedig anyám eltörte rajtam a seprűnyelet. Hátha még tudta volna azt, hogy hazafelé jövet fogadásból fékezés nélkül bicikliztem le a Feleki Tetőről. Előttem ment egy teherautó, lassan, s lentről, szembe jött egy másik. Mit volt mit tennem? Átmentem – az út közepén! – a kettő között. Megnyertem a fogadást.

 

(B. M.): 1961-ben érettségiztél, és a Babeș-Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv- és irodalomszakára felvételiztél. Miért választottad az irodalmat? Milyen volt Erdély fővárosában a diákélet? Még friss volt a Bolyai Egyetem felszámolásának sebe, több egyetemi tanárt lefokoztak, eltávolítottak, hogy vészelte ezt át az irodalom katedra? Mikor jelentek meg első írásaid, és hol közölted? A Kolozsvári Állami Magyar Színház színvonalas előadásain mindig részt vettél, és lassan megszeretted ezt a különös színész-rendező világot. Kik voltak kedvenc színészeid, rendeződ? A kolozsvári Transilvania Filharmónia szintén az egyetemisták kedvenc művelődési helye volt, kik voltak a te idődben a zenei hírességek?

(Zs. I.): Én, mint mondtam már, a földrajzot szerettem és a történelmet. Mégis a magyar szakra felvételiztem. Hogy miért? Mert be kellett jutnom minden áron az egyetemre. Különben elvittek volna katonának, és rettegtem ettől. A földrajzhoz matematika is kellett, én pedig humán szakot végeztem, a történelemhez pedig jó román tudás és a román történelem nemzeti-kommunista szemlélete. Rosszul álltam mind a kettővel. Később kiderült, hogy jól választottam. Keveset szerepeltem a diákéletben, annál többet a színjátszásban. Pedig nem voltam igazi tehetség. A híres komikus színész, Horváth Béla felállított a színpadra verset szavalni, és alig, hogy megszólaltam, halt meg a röhögéstől. Én legfeljebb csak ügyelő lehettem. Voltam is, és így is szerepelhettem. Mert a kolozsvári amatőr, bocsánat: Népi Színiiskola marosvásárhelyi vendégszereplésekor egyik kolléga megbetegedett, és helyette – mivel ügyelőként minden próbán jelen voltam, és belém ivódott a szöveg – különösebb nehézség nélkül eljátszottam a Goldoni-darab egyik boldogtalan vénemberét. S a Színiakadémia Stúdió Termében úgy röhögtek rajtam, mint Horváth Béla. Sőt, nyíltszíni tapsot kaptam. Szívesen emlékezem erre. Visszatérve Kolozsvárra: egyetemi éveim alatt statisztáltam mindkét színházban és mindkét operában. Több órát hallgattam a próbákon, mint az egyetemen. És ott is voltak jó játékok. Az ember tragédiája egyik előadásán, a Római színben ráfeküdtem a hordágyra és jól betakaróztam. A fiúk becipeltek a színpadra, mint a halálos járvány áldozatát, s a magára a figyelmet minden áron felkelteni akaró nő pedig megcsókolt – ezt is elértem. Így aztán az államvizsga dolgozatom témája az lett: Janovics Jenő a rendező. Szerencsém volt Jancsó professzor úrral, aki a felvilágosodás korának magyar irodalmát tanította, de szeretettel foglalkozott színháztörténettel is, és hajlandó volt elfogadni ezt a témát. Nem voltak kedvenc színészeim, nekem a színház volt a kedvencem. Jártam a filharmónia koncertjeire is, de a szimfonikus zene volt a kedvencem. Mit tehetnék?

Zsehránszky István és Bukarest

Zsehránszky István a Kollokvium egy asztalnál a fiatalokkal 2015-ben, Gyergyószetmiklóson

(B. M.): 1966-ban véget ért az egyetem, miért nem maradtál Kolozsváron? Végül 1966-1968 között magyar nyelv- és irodalom szakos tanár lettél Illyefalván. Mint kezdő tanár milyen nehézségekkel találkoztál, hogyan szerettetted meg diákjaiddal a világ legszebb nyelvét? Milyen más tevékenységet fejtettél ki a tanítás mellett? Itt véget ért a tanári pályád?

(Zs. I.): Az egyetemet elvégeztem, s ha nem tudnád, akkor az volt a szokás: a kiírt állások közül választani kellett egyet, mi tanári állásokat választhattunk, s aztán usgyi falura! Én olyan falut kerestem, amely olyan városhoz van közel, ahol működik egy színház, így választottam Illyefalvát. Amely ráadásul, mint kiderült, maga is szép hely. Balassi órát tartottam az illyefalvi várban. Aztán elvittek nyolc hónapra katonának, s alig jöttem vissza, máris mehettem újságírónak. Mert megtörtént a megyésítés, a pártnak megyei újságra volt szüksége, s autóval jöttek utánam. Azt hittem, le vagyok tartóztatva. Aztán örömmel tapasztaltam, hogy egy szerkesztőségben találtam magam.

(B. M.): 1968-1972 között a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör újságírója lettél, belső munkatársa. Miben állt a te munkád? Kik dolgoztak még a szerkesztőségben, milyen volt a hangulat? Milyen érdekességekre, különlegességekre emlékszel vissza?

(Zs. I.): Dali Sándor volt a főszerkesztő, Magyari Lajika a helyettese, Farkas Árpi, Czegő Zoli, Gajzágó Marci, Áros Karcsi a kollégáim, többek között. Engem olvasó-szerkesztőnek vettek fel, írni elsősorban színházkritikát írtam. Fő feladatom minden második lapszám kivitelezése volt, vagyis a lapszám megtervezése, az anyagok elhelyezése a lapban, a nyomdai munka és a korrektúra felügyelete, levezetése. Eleinte a sepsiszentgyörgyi nyomda nem volt alkalmas napilap készítésére, ezért Brassóba jártunk, ott töltöttük az éjszakát, s majd, valamikor délelőtt a sepsiszentgyörgyi olvasó is kézbe vehette a lapot. Aztán végre felszerelték a sepsiszentgyörgyi nyomdát, de a lap továbbra is délelőtt jelent meg, mert hiába készítettünk el és szerkesztettünk meg minden anyagot, sőt ki is szedték és be is tördelték azokat idejében, mert az Agerpres éjjel reánk zúdított egy rakás hivatalos anyagot, néha egész lapszámra valót – például Ceaușescu szentbeszédeit -, s aztán már csak délben jött fel a nap. Ha pedig meg is úsztuk Ceaușescut, aznap éppen nem kaptunk belőle, a cenzúrát csak nem úszhattuk meg. Egyik éjjel abba kötött bele a cenzor, hogy egy olvasói levélben arról van szó, hogy egy szegény falusi ember 12 lej nyugdíjat kap. Hiába mondtam a cenzornak, hogy ez nem az öreg téesztag bűne, ki akarta vétetni. Kötöttem az ebet a karóhoz, és azt mondtam, menjünk el Stanca elvtárshoz, a közelben lakó megyei propaganda titkárhoz, és kérdezzük meg tőle. Be is kopogtunk hozzá éjfélkor, aztán tudomásunkra hozták, hogy nincs otthon. Engem viszont a soron következő pártgyűlésen értesítettek, hogy egy éves újságíró tanfolyamra kell mennem a Ștefan Gheorghiu-ra, Bukarestbe, mert nem vagyok eléggé felkészült politikailag, meghúzom a hivatalos anyagokat.

(B. M.): Ebben az időben Kolozsvár már a román nemzeti-kommunizmus frontvárosa volt, ehhez viszonyítva Sepsiszentgyörgy még „magyar világ” volt, de itt is beindult az átrendezés. Hogyan írhattad meg újságíróként a valóságot?

(Zs. I.): Sehogy. Akkoriban minden város a nemzeti-kommunizmus frontvárosa volt. Mindegy, hogy magyar város volt-e vagy román. Csak ott kellett állnom a főtéren, a járda szélén, amikor Ceaușescu oda látogatott, Szentgyörgyre. Sőt, kezet is kellett fognom vele, mert felém nyújtotta a markát. Akkor nem éreztem olyan nagy bűnnek, mert a „szentatya” éppen Csehszlovákia megszállása ellen agitált.

(B. M.): Az Ifjúmunkás lapnak 1972-1981 között rovatvezetője voltál. Melyik volt ez a rovat? Miből állt a szerkesztői munkád? Mikor költöztél Bukarestbe? 1984-től az Új Élet bukaresti fiókszerkesztőségének vezetője lettél. Mit jelentett ez a beosztás? Hogyan működött a cenzúra? Hogyan lehetett ebben a nehéz időszakban értékes magyar íróktól közölni, történelmünk, kultúránk fontos korszakairól írni?

(Zs. I): Említettem már, Stanca elvtárs okosodni küldött Bukarestbe, és én ki is használtam az alkalmat, bejártam az Ifjúmunkáshoz, s a kurzus végeztével kértem, hogy vegyenek fel. Dali Sándornak, bár hajdan az Ifjúmunkás főszerkesztője volt, rosszul esett ez, hogy otthagyom a Tükört, de nekem elegem volt a napilaposkodásból. A külpolitikai rovatot bízták rám. Ez is tetszett, mert nem kellett mindennap a „szentatyával” foglalkoznom. Aztán az Ifjúmunkásnál az volt a szokás, hogy ha külföldi utazást kapott a KISZ-től, mindig a legújabb belső munkatársát utaztatta. Így jutottam el Hamburgba, egy ottani találkozóra. De útközben jártunk Bonnban, megnéztük még a Kölni Dom-ot is, sőt arról is értesülhettem, hogy a küldöttségünket kísérő német kolléga, bár, ha a fizetését lefordítjuk márkáról lejre, összehasonlíthatatlanul többet keresett, mint mi, mégis felsorolva a havi kiadásait, koldus szegénynek tűnt. Jött, hogy én fizessem a sörét. Hamburgban pedig, az érdekesség kedvéért elmentünk Sant Pauli-ba is, és ott a delegációnkat kísérő hölgyet megtámadták a nők, kiabálván: Tűnj el innen, ez a mi területünk! Este elvittek bennünket a szex színházba, és be kell vallanom, hogy elaludtam. Pedig nagy érdeklődéssel mentünk oda, mert akkoriban ilyen színházról hallani sem lehetett Romániában, csak hát hulla fáradt voltam. És a cenzúra? Hát az szorgalmasan működött. Félre kellett vezetnünk: dicsértük a „szentatyát”. Állandóan felhívtuk rá a figyelmet, hogy sötétség van, de ő felgyújtotta a villanyt, hogy üres az élelmiszerüzlet, de ő megtöltötte áruval, stb., stb. Kilenc évet töltöttem – no, nem Jilaván, hanem – az Ifjúmunkásnál, nagyon jól éreztem magam ott. Aztán az elvtársak felhívták rá a figyelmem, hogy már nem vagyok ifjú, és akkor átmentem Sütő András lapjához, az Új Élethez, a bukaresti fiókszerkesztőségbe. Bodor Bandi volt ott a főnök. A lapot Bukarestben nyomtatták, Vásárhelyen akkor nem volt lehetőség képes folyóirat kinyomtatására, ezér volt szükség fiókszerkesztőségre. És nyilván, a lapot itt cenzúrázták, Bukarestben. Bodor Bandi rengeteget vitatkozott telefonon, hol az elvtársakkal, hol pedig Sütővel, finom falatokat szolgálva fel a telefonbeszélgetések lehallgatójának, a szekunak. Ezért kényelmetlenné vált, és Sütő, mint jelezted, ’84-ben engem bízott meg a fiókszerkesztőség vezetésével. Ekkor rögtön szakállat növesztettem, hogy ne mind hívjanak a KB-hoz, vagy pedig Tamara Dobrinhoz, a házigazdánkhoz, a Szocialista Kulturális és Nevelési Tanács főnökéhez. A KB-nál az elvtárs nem akart velem vitatkozni, ráírta a névjegykártyájára annak az anyagnak a címét, amelyiket át kellett venni a Scânteiából, le kellett fordítani, s be kellett tenni a lapba. Arról szólt, többek között, hogy Erdélyben a románok őslakók, mi pedig jövevények vagyunk. Alig, hogy visszamentem a Scânteia-házba, hivatott Tamara Dobrin, a KB másik szárnyában lévő hivatalába. Hozzá is szakállasan és nyakkendő nélkül mentem. A „sztalinista vipera” – így nevezték őt, Elena Ceausescu barátnőjét, nemrég az Evenimentul Zilei-ben – háziruhához hasonló ócska, gyűrött gúnyában fogadott, és dőlt belőle a pálinka szag. Engem viszont megrótt amiatt, hogy szakállas vagyok és nincs nyakkendőm. Majd ő is tudomásomra hozta, hogy át kell vegyük azt az anyagot a Scânteiá-ból. Megnyugtattam, tudok már róla. Akkor visszaküldött a szerkesztőségbe. Felhívtam Sütőt, és elmondtam, mit kívánnak tőlünk. „Szó sem lehet róla” – válaszolta. „De írott utasítás van rá” – mondtam. „Nem hiszem, ilyen még nem volt. Látni akarom.” Az elvtárs névjegykártyáját borítékba tettem, és gyorspostán Vásárhelyre küldtem. Másnap felhívott az elvtárs: „Mit tettél te?” „Nem akartam, hogy sokat vitatkozzunk” – válaszoltam. És akkor letette a kagylót. Ha a soron lévő pártfeladatot teljesítettük, akkor elnézték azt is, ha értékes íróktól közlünk, s a „szentatyán” kívül szóba kerül más is.

Zsehránszky István és Bukarest

Dali Sándor a főszerkesztő és színházigazgató már nem haragszik Zsehránszky Istvánra

(B. M.): Hogyan élted át az 1989-es változásokat? Miben hittél, miben csalódtál, hisz betekinthettél a boszorkánykonyhába? Majdnem egy hónapig egymásra talált a román és magyar nemzet, kiknek volt érdeke eljátszani ezt a fontos történelmi pillanatot? Miben tudtál segíteni, hogy az erdélyi magyar iskolák kiszabaduljanak a kényszerházasságból, és újra az anyanyelvük fellegváraivá váljanak? Többek közt a volt iskoládra is gondolok, ami most a Báthory István nevét viseli. Hogyan élted meg Bukarest szinten a fekete márciust? Mi lett a következménye? Milyen volt a kapcsolat a román és magyar újságírók között? 1990-től az Erdélyi Figyelő szerkesztőségi titkára, majd 1992-1994 között a főszerkesztője voltál, és párhuzamosan a Custos Könyvkiadó szerkesztője. Milyen minőségi változásokat jelentettek ezek a funkciók szakmai életedben? Ebben az időben a média hatalmi tényezővé vált, a törvényhozás, a bírói hatalom, és a végrehajtó hatalom mellett a negyedik. Hogyan szolgálta az újságírás a nemzeti érdekeinket, ha a magyar sajtót a románság nem is olvassa? Magyarként, a román médiában lehetett-e magyar érdekű írásokat közölni?

(Zs. I.): Doktor úr, e kérdések közül mindegyik külön interjút igényel. „Véletlenül” ott voltam a Palota téren, a KB épületével szemben, amikor Ceaușecut életében először, bocsánat, párt főtitkári minőségében először kifütyölték, és hiába ajánlott fel országszerte mindenkinek 100 lej fizetésemelést, még jobban fütyültek. Akkor fogta magát, és visszament az erkélyről, ahol szónokolt, a KB épületébe, majd azt láthattuk, hogy az épület tetején feleségével, Lenuța elvtársnővel együtt beszáll a helikopterbe, s elhúzta a csíkot. De, akik az elvtársak helyére kerültek, ugyancsak elvtársak voltak, azok sem voltak különbek, gondoljunk csak a târgoviștei per lebonyolítására. Gyorsan dolgoztak, és azonnal ki is végezték „szentatyát” és az elvtársnőt, hogy ne legyen kitől félni. Aztán jöttek a bányászok, a nehézgépgyári munkások, hogy ijesztgessék azokat, akik többet vártak a decemberi fordulattól – amelyet én nem tudok forradalomnak nevezni. Lehet, hogy egy hónapra egymásra talált a román és a magyar nemzet, de ez nem volt annyira feltűnő. Én inkább azt láttam, hogy szabadon ordibálhattak, és egymásra ordibáltak mind a magyar, mind a román nacionalisták, aminek nem lett jó vége. Az iskolákkal nem én foglalkoztam. A fekete márciust Bukarestben úgy éltem meg, hogy vártam Vásárhelyről az anyagokat, hogy legyen mit kinyomtatni, de nem jöttek. A vásárhelyi kollégáim teljesen lerobbantak, megbénította őket, ami ott történt. Sütő hívott, hogy menjek és vegyem kézbe a dolgokat. Így lettem szerkesztőségi főtitkár, majd pedig főszerkesztő. A magyar sajtónak az volt a dolga, hogy talpra állítsa a romániai magyarokat, tehát nem a románokat kellett, hogy etesse. Az a lap volt jó, amelyik nem volt hatalmi tényező – mert a hatalom az mindig csak hatalom, legalább annyi rossz származik tőle, mint amennyi jó. A jó sajtó rajta tartja a szemét a hatalmon, és értékeli vagy bírálja azt érdemei szerint. A román nacionalista sajtó gondoskodott róla, hogy idézzen bennünket, valahányszor előnye származott belőle; vagyis mutogathatta: látjátok, milyenek a magyarok, el akarják venni Erdélyt, kirúgtak egy románt stb. Nem kértek tőlünk cikket, legalább is tőlem nem.

(B. M.): 1994 után a Romániai Magyar Szó, majd annak megszűnése után az Új Magyar Szó munkatársa lettél, és a Kisebbségben című havi mellékletének a szerkesztője. Mit jelentett ez a korszak számodra? Újságíróként fenyegettek-e meg az írásaidért? Mi, erdélyi magyarok a magyar nemzet része vagyunk, pejoratív jelző számunkra a „kisebbség” szó. Mégis miért ez lett a hivatalos szóhasználat?

(Zs. I.): Láttam, hogy az Erdélyi figyelőt nem tudom életben tartani, s magamat sem hónapok óta fizetés nélkül, a feleségem is egyre nehezebben küzdött meg az egyedülléttel és a cukorbajjal, haza kellett tehát mennem. Megtudtam, hogy a Magyar Szónak parlamenti tudósítóra van szüksége, és jelentkeztem. Megkérdezték: képes vagyok rá, hogy azt a munkát végezzem? Majdnem elájultam. „Próbáljuk ki” – mondtam. Kipróbáltuk. Írásaimban a képviselő urak magukra ismerhettek, nem kezeltem szentekként őket. De nem is hitványkodtam. És az írásaim magyarul szóltak, ezt értékelte Eckstein-Kovács Péter is, meg is mondta nekem, amikor a Kisebbségi Hivatalhoz hívott. A Kisebbségbent pedig azért hoztam létre, hogy ott rendszeresen jelenjenek meg cikkek, nem rólunk, hanem e többi nemzeti kisebbségről. Számomra egyáltalán nem pejoratív a kisebbségi jelző. Misi, figyeld csak meg: a parlamentben mindig a kisebbségben lévők mondják meg az igazat, nem a többségiek. Számomra a kisebbség egyéniséget jelent. Hála Istennek, hogy még létezik. És ezt gondolom a nemzeti kisebbségről is. Gondoljunk csak arra, nem tagadjuk azt, hogy a magyar nemzet része lennénk, de azért az erdélyi magyarok mégiscsak másak, mint a magyarországiak. Én legalább is ezt tapasztaltam, valahányszor ott jártam.

Zsehránszky István és Bukarest

Zsehránszky István Aradon, az INFESZTEN, 2010-ben

(B. M.): 1999-től a román kormány mellett működő Kisebbségi Hivatalban igazgató, majd főtanácsos lettél. Mit jelentett számodra ez a munkakör, mivel kellett foglalkozzál? Mit tehettél a magyarság érdekében, mi volt a jogköröd? Ebből a magasságból, hogyan látod az erdélyi magyarság jövőjét? Mit kell tennünk, hogy megmaradhassunk szülőföldünkön? Van-e nemzetközi jog, ami legalább formailag védelmez minket?

(Zs. I.): Amikor oda kerültem, a Kisebbségi Hivatal a kormány keretén belül működött, egy miniszter vezette: Eckstein-Kovács Péter, aztán később államtitkárság lett, Markó Attilával az élén. Én a kisebbségi szervezetek kulturális pályázatait kezeltem, próbáltam elfogadtatni azokat. És sikerült is, elég gyakran. Magam is kezdeményeztem rendezvényeket, így a Kisebbségi Színházi Kollokvium feltámasztását, valamint beindítását Gyergyószentmiklóson. Azért ott, s nem az eredeti helyén, Sepsiszentgyörgyön, mert meg akartam erősíteni vele a Gyergyóban született új színházat, a Figura Stúdiót, ami sikerült is. Mivelhogy a Kollokviumot két évenként rendezik, azt akartam, hogy az állam a Kollokviumok közötti szünetben is a nemzeti kisebbségi színházakra költse azt a pénzt, és ezért indítottuk be, Markó Attila támogatásával az Interetnikai Színházi Fesztivált, amely vándor fesztivál, minden kiadására más városban kerül sor. A Gyergyóba látogató művészek többször is helytelenítették a kisebbségi jelzőt, mondván, hogy a színház az színház – se nem többségi, se nem kisebbségi. Ezért a Kollokvium nevét Kisebbségi helyett Nemzetiségire változtattuk. Akkor maradhatunk meg a szülőföldünkön, és egyáltalán, ha cselekvő életet élünk. Ez a napnál is világosabb. Nemzetközi jog, ami minket védelmez, van, hogyne lenne, azt is azért találták ki, mint a román törvényeket: hogy dicsekedjenek vele, és hogy eltekintsenek tőle.

(B. M.): Újságírói munkásságod szerteágazó, jelentős helyet foglal el benne a színibírálat. Hazai újságokban folyamatosan közölsz krónikát, összegező értékelést, politikai kommentárt, elemző írást, színházéletről, beszámolókat hazai és nemzetközi színielőadásokról. 1995-től színházi rovatod van a Román Rádió bukaresti magyar nyelvű műsorában, majd ugyanitt 2006-tól a Rádiószínház vezetője vagy. Mit jelentett ez a világ számodra, a művészet transzcendes magasságát hogyan lehet szavakba foglalni? Fordításodban kerültek bemutatásra Dina Cocea AnaLia, Lia Bugnar A hóember, Alina Nelega Zurinka című színpadi művei. Hogyan fogadta a magyar és a román színházi világ ezeket, és melyik színház mutatta be?

(Zs. I.): A színházi rovataim sajnos megszűntek, a Bukaresti Rádió Magyar Adása nem volt képes megfizetni az előadások felvételét, én pedig nem szorgalmaztam az ingyen munkát. S miután nyugdíjba kerültem, nem utazgathattam annyit a saját költségemen, ezért nem tudtam rendszeresen táplálni a rovatot. A transzcendens magasságot pedig jó, ha felfogjuk, konkrétan, ahogy az előadás felemel oda. Én legalábbis nem merészkedem általánosításokra, mert félek, hogy akkor visszazuhanok a földre s nem tudok többé felállni. Az említett fordításokat a marosvásárhelyi ifjúság színház és bábszínház magyar tagozata számára készítettem, hogy a jó román nyelvű előadások szólaljanak meg magyarul is. Nagy öröm volt számomra, amikor a Zurinka eljutott Temesvárra is. Az előadás egyik marosvásárhelyi színésze bábszínházi előadást rendezett belőle a Csiky Gergely Állami Magyar Színház számára. A darab cigányokról szól, és hiánypótló volt mindkét városban. Külön öröm volt látni, hogy immár a romák is színházba járnak.

(B. M.): Te kezdeményezted 2001-ben a kétévente megrendezésre kerülő Kisebbségi Színházi Kollokviumot, amelynek a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház a házigazdája. Miért volt szükség ennek az „intézménynek” létrehozására? Ezen kollokviumok eredményei hogyan épülnek be a színházi életünkbe? Te kezdeményezted a kétévenként változó helyszínnel megrendezésre kerülő Interetnikai Színházi Fesztiválok sorozatát, amelyeken minden állami támogatással működő romániai kisebbségi színház részt vesz. Miért volt szükség erre a fesztiválra, erre a megmérettetésre? Milyen hazai színházak vesznek részt rajta? A nyelvi, a különböző kulturális közösségi világ fölött a művészet egyetemességét vallod írásaidban. Milyen konkrét eredmények születnek, egy-egy ilyen fesztivál után?

(Zs. I.): Mint már jeleztem, a Nemzetiségi Színházi Kollokvium legfőbb haszna, hogy létében megerősített egy hazai magyar színtársulatot. Azt, amiért én annyira szerettem ezt a színházi kollokviumot, azt nem tudtuk teljes mértékben reprodukálni. Hajdan, a nemzeti-kommunista rendszer idején Sepsiszentgyörgyön, a Kollokviumon ott volt szinte minden számottevő romániai magyar értelmiségi. Jó volt együtt látni a legfontosabb előadásainkat, sőt még annak a román színháznak az előadását is, amelyik éppen magyar darabot játszott. Taub például rendezett egy Sütő darabot a Bulandra Színházban, és az láthatóvá vált Sepsiszentgyörgyön is. De, ami a leginkább tetszett, hogy délelőttönkén nagy tömeg jelenlétében nyílt vita folyt a látott előadásokról, amit nem lehetett cenzúrázni. Olyasmiket hallottunk, amiről különben szó sem lehetett. Ceaușescu egyszer-kétszer elnézte nekünk ezt, de aztán intézkedett, hogy ne legyen több Kisebbségi Színházi Kollokvium. Ezeket a megbeszéléseket hiányolom. A romániai magyar értelmiségi krémje Gyergyószentmiklósra is eljöhetne kétévenként színházba, beszélgetni. De mintha elkényelmesedett volna.

Zsehránszky István és Bukarest

Zsehránszky István szakmai megbeszélésen a Kollokviumon Simon Judit és Köllő Kata társaságában, 2019-ben

(B. M.): Szerkesztésedben jelent meg az Üdvöz légy, te boldog Várad című Szent László királyról írott verseket tartalmazó kötet (Nagyvárad, 1992), és Erős várunk címmel a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum emlékkönyve (Marosvásárhely, 1993). Hogyan fogadta az olvasó tábor e két könyvet? Éveken át tankönyveket is szerkesztettél, melyek voltak a fontosabbak? Miért fontosak a magyar nyelvű, és magyar szerzőktől írott tankönyvek? Miért nem közvetítik az ismereteket a mi hullámhosszunkon a fordítások? Hogyan látod az erdélyi magyar tanügy jövőjét?

(Zs. I.): Bocsánat, az én érdemem mindössze annyi, hogy e könyvek megjelentetésében segédkeztem. A könyveket, nyilván, jól fogadták, mert hiánypótlóak voltak. Valóban, olykor segítettem a tankönyvkiadónak a magyar nyelvű tankönyvek létrehozásában. A fordításokkal az a helyzet, hogy eredetileg azok a tankönyvek nem nekünk készültek, hiányoznak belőlük azok a fogódzók, melyekben a romániai magyar tanuló is megkapaszkodhat. Ezért lenne jó például, ha az adott tankönyv megírásához nincs kéznél magyar szerző, akkor legalább találjunk társszerzőt a román mellé, nyilván annak a beleegyezésével. Többet kell vállalni és tenni érte, s akkor az erdélyi magyar tanügy jövője nem lesz bizonytalan.

(B.M.): Minden tudós ember az életkora előrehaladásával, egyre közelebb kerül Istenhez. Te mikor fedezted fel Istent? Mikor voltál első áldozó, mikor és ki bérmált? Márton Áron püspöknek nagy tisztelője vagy, írásaidban sokszor hivatkozol rá, találkoztál-e életedben vele? Erdélyi magyarságunk mindig istenszerető volt, miért fontos a vallás a mindennapi életünkben, az iskolai nevelésben? Életedben rengeteget írtál, alkottál, teremtettél, bölcs lettél, táltos, ahogy az őseink mondanák. Ekkora tapasztalattal hogyan fogalmaznád meg az élet értelmét, mi a te életfilozófiád?

(Zs. I.): Elemista koromban voltam első áldozó, középiskolás koromban bérmáltak meg, a Szent Mihály templomban; hogy ki bérmált meg, azt már nem tudom – biztos, valamelyik ordinárius. Mondtam az imákat, szüleimmel együtt – reggel, délben, este. De Istent csak akkor ismertem meg, amikor lehetetlen feladatokat is képes voltam teljesíteni, amire saját erőmből nem lettem volna képes. Isten azoknak a jó tulajdonságoknak az összessége, melyekre szükségünk van. Márton Áron püspököt a tavaszi vakációban ismertem meg, licista koromban. Édesanyám Gyulafehérvárra küldött, a püspökségre, hogy szokjak hozzá. Mert a líceum elvégzése után a teológiára akart küldeni, papnövendéknek. A püspökség kertjében gyűjtöttem száz szál ibolyát, és bekopogtam a püspök úrhoz. Átadtam a virágokat és bevallottam neki: nem akarok pap lenni. A püspök úr megnyugtatott: „Nem baj, csak jó ember legyél.” Mosolygott, kezet fogtunk, és ezzel maradtunk. Megértett, kedves volt, szeretett. Nem alkottam rengeteget, nem lettem sem táltos, sem bölcs, és nincs életfilozófiám. Helyette inkább azt vallom, tegyél jót, ha tehetsz valamit.

dr. Bencze Mihály

6 hozzászólás

  1. Nyilas

    antal m. úr.
    Én viselek “szakáll díszt”
    Akkor én most tarthatatlan vagyok?

    Válasz
  2. TÓDUCZ

    Uraim, egy kereskedő, pénzügyi, bankár, kocsmáros felmenőkkel rendelkező, mindent túlélő, ügyeskedő sajtós, aki semmivel se értett egyet, de mindent példásan végrehajtott. Egyféle Kelfej István. Az interjúból részben megérthetjük, hogy, mi romákiai “magyarok”miért is lettünk ma már ilyen kevesen. Olvasmányos az írás, de tele van interpretációs féligazságokkal.

    Válasz
    • antal m.

      Tóducz úr!Igen diszkrét kérdésem: Ön visel-e szakáll díszt?
      Bocs, a zavarásért!

      Válasz
      • TÓDUCZ

        Nem mérnök űr, én nem ékeskedek wikis díszekkel!

        Válasz
        • antal m.

          Tóducz Úr!
          Szeretem az ilyen választ. De, annál nagyobbra értékelem a valós emberi tartását! Köszönöm.

          Válasz
          • TÓDUCZ

            Szívesen mérnök űr, máskor is!

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük