Igenis meg kell filmesíteni Hadik András hőstetteit! címmel jelent meg egy cikk, válaszul az én korábbi írásomra, amelyben kételyeimet fejezem ki, hogy Hadik András lenne a legalkalmasabb magyar történelmi személyiség és hadvezér, akire érdemes lenne filmes szuperprodukciót alapozni. A szerző a cikkében engem bolsevik hamisítással és csúsztatással vádol, miközben ő maga nem vesz figyelembe több érvemet, és ő csúsztat néhány állításommal kapcsolatban. Azt pedig maga is bevallja, hogy a filmhez, illetve a filmes költségvetéshez nem ért, és még az egyébként nyilvános költségvetési összegek tárgyalását is rajtam kéri számon.
Egyik csúsztatása, hogy én azt állítottam volna, egyáltalán nem érdemes filmet készíteni a szatmári béke utáni korszakról, a XVIII. századról, ami valóban, olyan, amilyen, de békés korszakot jelentett a magyarság számára.
Én nem ezt állítottam, hanem csak arra utaltam, hogy egy Habsburg alávetettség időszakában, és nem akármelyikben, hanem Mária Terézia és a II. József, a kalapos király időszakában, a Birodalom terjeszkedése idején karriert befutott katonát és hadvezért emelni ki, az nem a legjobb választás.
Tehát részemről nem a korszak önmagában a probléma, hanem minden egyébbel együtt, amelyeket már részleteztem az eredeti cikkemben, és néhány részletére még kitérek az alábbiakban is.
A szerző ezt írja: „a török-kort, a Rákóczi szabadságharcot, a reformkort, az 1848-49-es szabadságharcot és az azt követő éveket már számtalan film feldolgozta”.
Nos, ez erős túlzás és csúsztatás. Kérem, soroljon fel az említett korszakokat feldolgozó „számtalan” filmből egy-egy tucatnyit, amelyek feldolgozzák az adott időszakot, különösen hitelesen. Jómagam filmtörténész vagyok, írtam is összefoglalót egyes említett korszakok filmes megjelenítéséről, de az említett öt korszakból összesen alig tudnék féltucatnyinál többet ajánlani.
A szerző a következő pontban kezd el bolsevikozni. Nem lehetne kissé kulturáltabban vitatkozni? Ez a bolsevikozás és negatív hangulatkeltés nem úriemberre vall. Ezt írja: „a jobbágyfelszabadítás indítványozása nem magyar érdekeket szolgált a sok erdélyi oláh betelepülő miatt. Ez valószínűleg így volt. Csakhogy pontosan ugyanez volt a helyzet az 1848. évi jobbágyfelszabadításnál is.” Tehát elismeri a problémát, és a hasonlóságot 1848-cal. Nos, meg szeretném nyugtatni, hogy a valóban humánus elgondolás 1848-ban is rossz megoldás volt, még akkor is, ha azt sokan támogatták a nagyjaink közül. Valami más megoldást kellett volna találni.
1848 nagy negatívuma, hogy a föld „felszabadítása” összekapcsolódott a föld adásvételének a „felszabadításával”.
Később többször előirányoztak és végrehajtottak földosztást, hogy aztán el is vegyék azt azoktól, akiknek adták. Nem összeesküvés-elmélet, hogy az 1945 utáni földosztáskor már megtervezték a téeszesítést is. A magyar arisztokrácia alól pedig kihúzták a földet, így 1945 után már nem léphetett fel egy, a mindenkori központi hatalomtól független Széchenyi, aki éves, birtokaiból befolyó jövedelmét felajánlhatta volna egy újabb, nem bolsevik magyar tudós társaság alapítására vagy egy hiteles történelmi filmeket gyártó filmstúdió alapítására. Az más kérdés, hogy a mezőgazdaság nem feltétlenül maradt versenyképes tevékenység 1945 után, de a föld mint alap egyéb típusú gazdasági tevékenységre is alkalmas, akár kiindulásnak. Széchenyi például nemesember volt, de haladt a korral, technikailag is újítani tudott. Más is tudott volna, ha több fázisban nem fosztják meg őket az önállóságuktól.
Ahol a szerző csúsztatással vádol, ott csúsztat ő maga a leginkább. „A legdurvább leminősítést azonban Hadik két legnagyszerűbb cselekedete kapja.” Nem minősítettem le Hadik azon cselekedetét, hogy a bukovinai székelyeknek településeket alapított. Én azt írtam, hogy vannak becsülendő tettei is, de még ezek ellenére se emelkedik ki hősként a korából. Egyébként, ha a tervezett film a bukovinai székelyekkel kapcsolatos tényeket dolgozná fel és hitelesen, akkor aláírnám, hogy készüljön film Hadik Andrásról.
A szerző ismét hangulatkeltéssel, gyűlölködéssel folytatja: „Ami Hadik másik híres cselekedetének, a berlini „huszárcsínynek” a lekicsinylését illeti (ami „nem egy nagy hőstett”, „nem nagy szégyen, de nem is dicsőség”), ezeket a mondatokat akármelyik magyargyűlölő, „merjünk kicsik lenni” belpesti liberális értelmiségi leírhatta volna.” A berlini huszárcsíny legyen bár akármilyen ügyes katonai lopakodó, trükkös művelet, az bizony nem dicsőség. Ki is emeltem, hogy „nem szégyen, de nem is dicsőség”. Mi nagy van abban, hogy az éjszakák leple alatt egyik birodalom tisztje egy másik birodalom fővárosába lopódzik, amikor a helyi uralkodó nincs odahaza, aztán gyorsan megsarcolja a fővárosát, majd elillan? Ezen azért még kicsit gondolkozzon el a történelem és a hadászat nagy szakértőjeként fellépő szerző, mert magyarán erről a huszárcsínyről szól majd a film, megírták az illetékesek. Nem csupán a nemzeti, jobboldali, kormánypárti sajtó, hanem a balliberális is. Ha valamit a HVG és társai dicsérnek, az nekem már eleve gyanús.
A berlini huszárcsínyt nem véletlenül nevezik huszárcsínynek, és jogos az ilyen leminősítés. Megnyugtatom, hogy a „kalandozások” is leminősítés, újkori történészi kifejezés, amolyan „jobb híján”, és mérvadó történészek ma már nem használják, hanem egyelőre valamiképpen körülírják, mert nem pontos, sőt inkább félrevezető.
Abban egyetértek a szerzővel, hogy a huszárságról érdemes lenne egy jó dramaturgiájú és hiteles filmet készíteni. Csak nem épp Hadik berlini huszárcsínyéről, és nem is annyira Hadikról.
Simonyi Óbester József már jobb választás lenne, egy fontossági listát könnyen össze lehet állítani hadtörténészekkel egyeztetve.
A szerző elismeri, hogy a történelemben nincsen „ha”, de mégis kardoskodik Hadik mellett: „én bizonyos vagyok benne, hogy ha más történelmi korban születik, egy Vak Bottyán, egy Damjanich vagy egy Görgey lett volna belőle.” Ez csak az ő feltételezése, de az már nem tisztességes, hogy az én érveimet mellőzi. Nem önmagában az a baj, hogy valaki a Habsburgok katonája, hanem az, hogy mit kezd ő maga azzal a karrierrel. Igen, Széchenyi István, sőt még Görgei Artúr is a Habsburg hadsereg katonái voltak, de róluk nem ezt emeljük ki. Fiatalon persze hogy kezd valamit magával az ember, de nem mindegy, hová jut. Nem mellesleg az nem szégyen, ha Széchenyi a Habsburgok oldalán, a saját országa, Magyarország védelme érdekében is harcolt Napóleon ellen.
Azt az érvemet a szerző teljesen mellőzi, amelyet a lengyel területek Hadik általi katonai megszállásáról írtam.
Hadik foglalta el a lengyel területeket a Habsburg Birodalomnak, ami bizony nem válik a dicsőségére, még akkor sem, ha egyes galíciai területekre történelmi okok miatt a Magyar Királyság igényt tartott.
Hadik úgy foglalta el hadvezérként Lengyelország egy részét a Habsburgoknak, és a lengyel területek első polgári kormányzója, hogy közben lengyel volt a felesége. Ez csak nem Hadik jó tettei listáját gyarapítja, az pedig erős csúsztatás, hogy a szerző ezt az érvemet nem említi, tehát nem is cáfolja.
Ugyancsak csúsztatás összevetni egy az egyben Mária Terézia és II. József korát az 1867-es kiegyezés időszakával. Ettől függetlenül lehetne kritikával illetve gróf Andrássy Gyulát a külpolitikájáért – a részletekben most nem mennék bele, hogy ne legyen parttalan a vita. Gróf Tisza Istvánt nem én említettem párhuzamként (Andrássyt se), de Tisza miniszterelnökként nem foglalta el a lengyel területeket a Birodalomnak. Tisza ugyan belépett a világháborúba, de nyomásra tette, és nem újabb területek meghódításáért. Magát a háborút ellenezte a kormányával egyetértésben, de Bécsnek és Berlinnek más volt a terve. A háborúba való belépést az Országgyűlés szavazta meg, köztük a kisebbségi, román képviselők is, akik később Tiszát ezért hazaárulással vádolták. Szóval, nagyon nem áll a párhuzam például Hadik és Tisza háborús politikája és a Habsburg Birodalomhoz való hozzáállása tekintetében.
A filmtervről magáról nem írtam részletesen, mert magam sem ismerem azt. Annyit tudok, amennyit a kiszemelt alkotók a médiában elhintettek. Ez azonban elég egy alapos gyanúra. Nekem gyanús, hogy ha már Hadik, akkor épp a berlini huszárcsínyről forgatják. Elgondolkodtató, hogy a HVG és a többi ellenzéki lap is lelkesen dicséri a tervet.
Gyanús, hogy az a központi pénzosztó intézmény támogatja a filmet, amelyik idén a Természetes fény című 2. világháborús filmmel rukkolt elő, amelyben nem a 2. magyar hadsereg megpróbáltatásait emelik ki, hanem a szegény vörös partizánokat sajnáltatják.
Még a balliberális sajtó is nehezen nézhetőnek és elviselhetőnek tarja a Berlinben Ezüst Medvét kapott filmet, azzal a kiegészítéssel, hogy ők hitelesnek tartják az ábrázolt történelmi tényeket, míg jómagam és az általam tisztelt hadtörténészek nem.
A kiszemelt alkotók neve önmagában nem sokat mond, bár valóban őket említhettem volna, mert gyanúra azért adnak okot ők is. Szikora János színházi rendező, színpadi rendezéseit nem láttam, de az összes szélsőséges libsibolsi szerző darabja szerepel a repertoárjában. A színészek ugyan hajlíthatók, bármit eljátszanak, de azért egy név mégiscsak szemet szúrhat bárkinek. Az egyik főbb szerepre kiszemelték Mucsi Zoltánt, ami felér egy provokációval.
Mucsi a Kapa nevű figuraként végigkáromkodta a kárunkra meghamisított magyar történelmet Jancsó Miklós „blődli”-jeiben. Nem tudom, megvan-e például az a jelenet, amikor Mucsi az Ede megevé ebédemben (2006) fojtogatni kezd egy református lelkészt Kölcsey Himnusza okán? Vagy megvan-e az, amikor a „performansz”, amikor az SZFE átalakítása elleni tüntetésen egy színésznő keresztet vet, majd gumikesztyűvel ugyan, de Mucsi Zoltán végbelében kezd turkálni? Rájuk bízzunk egy magyar történelmi filmet?
A költségvetési összegekre utaltam, és ezek az adatok nyilvánosak. Bárki ellenőrizheti az utóbbi évek támogatásainak összegét az NFI honlapján. Az 1,6 milliárd forint nagyon sok pénz egy filmre, ez kiemelt költségvetésnek számít. 3–500 millióból is készülnek játékfilmek, a nagyobbak egymilliárd körüli összegből.
A kárunkra történelemhamisító Az utolsó bástyát, ami szerencsére megbukott, mielőtt elkészült, 7 milliárdra tervezték, ami 2018-ban az összes magyar játékfilm költségvetésére előirányzott összeg volt, kb. 20 film gyártási költsége.
Sok pénzből is lehet igénytelen, de még inkább történelemhamisító filmeket készíteni, amire számos példa van az elmúlt évekből.
Ugyanakkor a hivatalos támogatási rendszeren kívül készült néhány remek film 5–6 millió forintból. Például Jelenczki István Trianon-tetralógiája, a Nem, nem soha, illetve Poór István adaptációja A funtineli boszorkány (2018), és szintén Poór Istvántól az első magyar újszövetségi játékfilm, az Eucharistia (2021). Ez a néhány ellenpélda nem azt bizonyítja, hogy mindenképpen lehet 5–6 millióból filmet és játékfilmet készíteni, csak azt, hogy néhány kivételes esetben lehet, amikor mindenki ingyen vagy fillérekért dolgozik, mert ezt egyszer-kétszer meg lehet tenni. Egyébként pedig meg kell fizetni az alkotókat és a stábtagokat, a 4–500 millió forintos költségvetés egy játékfilmre vagy egy nagyszabású dokumentumfilmre reális. Egy kosztümös történelmi kalandfilmre az 1–1,6 milliárdos költségvetés szintén reális, csak olyan témát, személyiséget kell választani, illetve olyan alkotókat, hogy azok ne vesék fel már terv szintjén a történelemhamisító magyargyalázkodás gyanúját, mint amilyennek Az utolsó bástyát is szánták.
Hadik András az én értékelésem szerint nincs a legfontosabb, példaként szuperprodukcióban kiemelendő magyar hős között, a feldolgozandó berlini huszárcsínye még kevésbé.
Az pedig, hogy a szerző pincéjének ajtaján mely személyiségek vannak megfaragva, „a magyar történelem 1600 évéből” szerencsére nem mérvadó, csak egy „bolsevik csúztatásokat” alkalmazó, tájékozatlan olvasó értékrendjét tükrözi.
Akták