Éppen most volt egy ilyenben részem, s ugyan már cikkeztem erről a témáról nemrégiben Vedd emberszámba a gyalogost! – címmel (volt akinek tetszett, volt akinek nem tetszett, mert nem vagyunk egyformák és ritkán érezzük magunkat hibásnak akkor is, ha százszázalékosan azok vagyunk!), de most újra ugyanazon a helyen történt az esemény s ezúttal egy pillanatig boldog voltam, hogy emberszámba vesznek.

Történt, hogy újra át kellett kelnem a kürtőskalácsos bódé melletti kritikus átjárón, Szentegyházán. Azért illetem azt kritikus jelzővel, mivel annak dacára, hogy írtam róla, az továbbra is veszélyesnek maradt. Igaz én nem is számítottam nagy eredményre írásom nyomán, mert ahhoz, hogy változzon ott valami, úgy néz ki sajnos, hogy emberi áldozatnak kell bekövetkeznie!

Most mondjam el, hogy szoktam én azon az átjárón közlekedni: nem szabad egyből az út szélére lépni, Isten ments! Egy lépéssel odábbról, előrehajolok, nyújtok egy hosszú zsiráfnyakat. Lefele fordítom a fejemet, ha meggyőződtem, hogy az üzem felől semmi nem érkezik legalább ötszáz méteres távolságra, gyorsan felfele nézek. A jobbfelőli irány mindig veszélyesebb, lehet azért, mert lejtőre nagyobb sebességet lehet elérni. Ha meggyőződtem, hogy mind a kétfelől biztonságos, óvatosan rálépek a zebrára és átlopózkodom, mint egy tolvaj, aki attól retteg, hogy rákiáltanak!
De még ez az elővigyázatosság sem mindig válik be, mert volt úgy, hogy rosszul mértem fel a távolságot, vagy a jármű gyorsított, és bizony gyors hátmenetbe kellett kapcsolnom időm sem maradván megfordulni. Természetesen ugyanazzal a sebességgel robogott el előttem, emlékszem egy autótrén által keltett légáramlat még szinte meg is pörgetett!

De ma, miután felkészültem az óvatos átkelésre olyan kellemes meglepetés ért, hogy abból született a már említett boldog pillanatom: délelőtt 11 óra körül miközben épp a zsiráfnyakamat nyújtogattam tehát, egy felülről elég sebesen érkező személygépkocsi olyan féket vágott jóval az átjáró előtt, hogy vezetője majdnem kibújt a szélvédőn, szinte ugyanabban a pillanatban egy alulról érkező nagy, behe teherkocsi cövekelt le szintén, óriási nyikorgással és olyan erővel, hogy enyhén felpúposodott a közepe! Valamint két, valószínűleg sietős ember, intett kedvesen kezével, hogy „szíveskedjék átfáradni, kedves uram!”

Meglepetésemet enyhe elérzékenyülés követte, majd a boldog pillanat, hogy íme, az én szerény megjelenésemet, két ember, több lóerő és nagy tömegű anyag vette figyelembe, elsőbbséget biztosítva nekem!

Érzéseim magas szintű szárnyalását még az sem tudta megszüntetni, amikor átkelve az útesten megpillantottam az újonnan városunkba érkezett fiatal közlekedési rendőrt, akit addig a díszfenyő miatt nem vettem észre. Sőt még azért sem irigykedtem rá, hogy ezt a megkülönböztetett figyelmességet valójában ő tudhatja magáénak, de ő is csak a törvényeknek köszönhetően. Nem irigykedtem, mert pillanatnyilag én is részesültem jótékony hatásából.

Dacára annak, hogy a kommunizmus idejéből a rendőri túlkapások miatt tartózkodom a legkisebb mértékben is velük rokonszenvezni, erre a fiatalemberre pillanatnyilag felnéztem! Mert akármennyire hibátlanoknak képzeljük is magunkat, mi szentegyháziak, mindenki saját maga törvényeit gyakorolva, azért nem ártana egy-egy rendőrt alkalmazni minden gyalogosátjárónál, hogy végre rend legyen!

Boldog Ünnepeket Kívánok Mindenkinek!

Sebők Mihály